Dózerolják a régvilágot,
mint porfelhő csap fel időnként
az Akácos út,
nyikordult valamelyik kizsigerelt ablak,
akárha gyermeksírás.

Félkézzel hevenyészett skiccen
dohos odúk törmeléke,
kell a hely a livinges,
fotócellás szupertervnek,
mintha csak emberi húsba fúródna,
nyomul előre föld alól, éterből,
a láthatatlan háttérből,
húgyfoltként terjeng
az online irányított semerre.

Helység, keltezés nélküli memoár,
csak vakító jelenetek jelene,
melyben jól hallhatóan,
akárha mellkasomba csapódva
zuhannak a három műszakban
anno felhúzott falak –
oka sincs a buldózeres rendnek,
csak érkezett mint viharfelhő,
mint a kósza idő vonítása.

Kitépett, rozsdás lefolyók,
elhalt növényzet körben
és öntöttvas-fűtőtestek,
melyeket már az ócskás sem venne át,
mert újrahasznosítunk,
és komposztálunk is persze,
de csak elméletben.

Járok a romok közt magamba süllyedve,
mintha kiásott halottak lennének
és a földet vizslatom, nehogy gödörbe,
esetleg egy deszka végére lépjek.