Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss ízeket dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakítóra mosott üvegkádat, aztán csengetett.
– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és küldje ide valamelyik nyolcadikost.
Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. Áldott tavaszon is.
Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a nátrium darabkát.
– Tessék.
Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, szertartva hajolt meg.
– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna újból magának jönni.
– Én… szívesen jövök… valóban.
Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények világában.
– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben hagy.
– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit se láttuk.
– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad mennie.
A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor kifelé ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben.
– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni segíteni.
Hozzákapkodta a szót:
– Én vegyészmérnök leszek.
Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. De a szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem.
– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg.
A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, ragyogó gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap piacra hoztak csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű. fakószőkére mosdatott kisleányok.
Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül keresztelt fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – mert ott tanított öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle virágáról Istennek. A kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol az újonnan épült fényes gimnázium úgy kiidegenkedett a békés, régies környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanít! Háborús csodabogár.
Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. Hogy valami díjat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért…
Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával. Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai probléma.
Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a „laborában” voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. Tiszta képén, melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy kis pattanás. Úgy tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De néha, mint titokban ellőtt nyíl, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter keze liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?
Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vízből.
– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.
Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg. Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.
– Csodaszép – mondta a fiú.
De mire mondta?
– Nézze, perc alatt elég.
A fény sápadt halált halt.
– Kérem most újra fűtni a lombikot.
Aztán:
– Fél maga az egértől?
A fiú önérzetesen csudálkozott.
– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon be, fogja meg és eressze az üvegbe.
A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, ujjongani kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy gyermek.
– Elég.
Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű életben.
Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy fiú kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó volt most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni az övébe. Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön vékony újjaival.
És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. Egyebet: csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik.
Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!
– Balga fiú.
És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek. Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék elszánt szolgálóit is.
Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem múlhat nap, hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből. Örömtűzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint az életderű friss selyemlobogója köszönt feléje.
Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke meghal, ha túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higítatlan életben, boldogságban…
Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem fogja soha látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha senkitől se látott virág. Óh…
Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi szépségeit. Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest igérő gyümölcsre.
Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol az intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó írásbelinap estéjén épen újra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem akarva belekiáltott.
– Ki van itt?
A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde fénygerenda alatt, tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. Eszter feléje ment, felismerte.
– Kérem, miért nem felel?
Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre. Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán elkezd tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan?
Harag futotta el.
– Mit keres itt? – szólt rá.
– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt az enyém… De most elvették a magántanulók.
Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. A földön könyvek.
Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett: boldogan, némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva. Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen, rezzenés nélkül menni fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem jöhet.
A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek: az egész nap iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.
– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.
A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha ide-oda rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan, maga is hallva mondta:
– Soha.
De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem bólintgatott.
– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a Gyíkmálba. Szép szálfaerdők voltak arra.
Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a hegyoldalt, melybe fehér szoknyában guggoltak a gazdag tavasz agyoncifrázott szeretői, dús, virágos bokrok.
– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.
Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a kilátókhoz készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.
– Ott gyopár is van, – mondogatták.
Lente botot faragott magának.
– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt nyomban agyonvágni.
Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott gondtól.
– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.
A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő csak a laborában.
A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak súlytalan, táncos lebegést érzett, ahogy Tündérországba vihet az utazás.
Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.
Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter fellopódzott, hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse, mint vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakított…
Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos, homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.
Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni lehet az üveghegyeket, melyeken túl a székely mesefa minden évben újra hajt.
Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc: tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.
Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek, mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, mire tovaindult.
Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tűzdelt zöld kárpítja alatt…
Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már kifényesült ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba seregéből, égi országútról földretévedt legénynek pihenő teste. A nap friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű fejéhez cifrabot szúrva s a botra nehány csillagforma virág kötve. Csillagok vigyáztak rá, a maga behúnyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, melynek fája nem nyúlt ki még a paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő arkangyalé.
Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész nap – hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.
– Hát soha… igazán soha?
– Soha.
Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket, égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra még nem lelt, ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog szájét, soha legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi kivirágzásának… Soha! Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a gyermek szemébe?
Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, – nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és mintha vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: ahogy oldalt fordult, beljebb ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy elmeneküljön.
Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka kis szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, szélyült szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, iszonyút tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka alatt… és már térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szívni, erősen, gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos, eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.
Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – …Ránézett. És azt gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységű szemtengerének színén angyalsereg rebbeni keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan… És lehúnyta újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a lelke is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, kimondhatatlan gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. Aztán elvette magáról, mint gyermeket kebelről.
A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta a leány kezét.
Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a kígyó-tetem felé. Szótlanul. Aztán:
– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van konyakja… fusson…
A fiúból kiremegett a szó:
– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!
Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó gyémántok ültek ki.
– Menjen, nem hallja! Parancsolom!
Majdnem durván taszította meg a fiút. Még utána kiáltott, bele az erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:
– Fusson, fusson!…
Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt rajta semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt szemmel, hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zúgott a csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden ízébe behatolt a jó s mint nehéz korsót, vitte magát.
Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.
– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hasonlított az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.
– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. Egyszer bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott.
– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a tanár úrnőnek szedtem… akkor…
Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.
Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte vágott.
– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az akkort nem kellett volna kiejtenie.
A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az oxigénből kikergették.
Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.

Forrás: R. Berde Mária – Télutó. Elbeszélések. Pásztortűz Könyvtár, 11. sz. 1928, Kolozsvár / MEK