MOSOLYGÓ IRODALOM 1
(A KOMPSZOMISSZUM NAGY TANKJA)

Jön, és átgázol mindenen. A gyanútlan olvasó pedig úgy sétál benne, mint egy virágoskertben, és azt mondja, hogy ez az egyetlen menedék, ahova el lehet bújni az élet gyalázatosságai elől.
Édes korszak… Csak semmit, ami súlyos, semmit, ami keserű! — mondják az irodalom parancsnokai. A közönség fáradt, türelmetlen, ideges, nem akarja a szomorú igazságokat, amikből éppen eleget lát maga körül!
A közönség mosolyt, derűt és heppiendet kíván! Az élet szép és
sugaras oldalát! A közönség azt kívánja, amiből neki semmi sem jut, és azt kell neki adni, amit kíván!

MOSOLYGÓ IRODALOM 2
(AZ ÍRÓ, FEHÉR CUKORSÜVEGBEN)

Az író fehér cukrászsüvegben és fehér cukrászköténnyel a derekán, kénytelen tejszínhabot verni a gesztenyepüréhez, amit a közönség kedvel. Vaníliaillat száll a levegőben!
A közönség megejti a gesztenyepürét, és a kiadó a kezét dörzsöli.
Így született meg egy mosolygó irodalom, aminek semmi köze a valósághoz, ebben a korban, amely az írót naponként jóllakatja a legszörnyűbb igazságokkal! Szegénynek a gyomra émelyeg attól, hogy annyira mást ir, mint amit él. Szeretne egy kicsit keserű lenni, bocsánat a kifejezésért: kiköpni szájából azt, ami benne van.
De nem teheti, mert akkor éhen hal!
Így hamisítja meg a korszak szellemiségét egy csomó jobbra hivatott ember, és a történelem, ha majdan átlapoz e kornak irodalmi termékein, azt fogja kérdezni magától:
Mi ez? Hülyék voltak ezek, vagy sarlatánok?
Egyik sem. Írók voltak, írók, akiknek mindig parancsol az, akinek üzlete az irodalom.

Erdős Renée
Színházi Élet, 1937/47