Hányan emlékeznek még személyes tapasztalatból az aeroplánra, az első világháborúban feltűnt repülő masinára, amelyből a pilóta kézzel dobta ki a sárgadinnyénél nem sokkal nagyobb s nem sokkal veszélyesebb bombákat? Bizonyára alig egypáran. De nem is csoda, hiszen azóta több mint egy fél év­század telt el, legtöbben azóta szü­lettünk, s a repülőtechnika olyan rohamléptekkel – azaz rohamszárnyalással – fejlődött világszerte, hogy a nem is túl régi hőskor ma már őskornak tűnik, mely elsüllyedt az idők ködében.
Bartha Béla kolozsvári nyugdíjas az egyetlen, akiről tudom, hogy mint élete döntő jelentőségű élményére emlékszik az aeroplánra.

Igaz, ő sem közvetlen tanúja a hőskornak; még kisfiú volt, amikor édesapja, aki a háborúban egy lég­gömbös alakulatnál szolgált, néhány apró repülőmodellt hozott haza emlékül. Ezek a játék-gépmadarak azonban egy újabb, helyi hőskor kezdetét jelentették, amelynek Bartha Béla már nemcsak tanúja, de egyik főszereplője; felébresztették benne a repülés vágyát, s ő ettől kezdve a határtalan kék biroda­lom meghódításának szentelte élete minden percét – pontosabban mindenik olyan percét, amelyet nem „rabolt el” kenyérkereső munkája és félig-meddig öröklött hivatása. Igen, öröklött hivatást kell monda­nunk, mert Bartha Béla az aeroplán-modellek mellett még kapott valami életreszólót az édesapjától; egyfajta ritka, kivételes műszaki tehetséget örökölt tőle, ő egyedül a családban, úgyhogy bűnnek érezte parlagon hevertetni; orvosgép-műszerész és elektrotechnikus lett, különféle klinikai berendezések szakértője – s volt idő, mikor kétszáz kórház röntgenkészülékeire és egyéb bonyolult gépezeteire ügyelt fel. Ez volt tehát félig-meddig öröklött és erős kötelességtudattal egészen elvállalt hivatása, s emellett áldozott a lelke szenvedélyének.

Nem efféle lírai kisríportot – regényt kellene írni Bartha Béla vitorlázó-repülős pályafutásáról, s arról az újabb, helyi hőskorról, melynek küzdelmeiben és győzel­meiben részt vett. Első fejezet volna az ikaroszi vágy megszállottainak egymásra találása, a közös ábrándozások és tervezgetések; máso­dik az aeroklub megalakulása a Szamos-parti városban, a „fedettpályás” szárnypróbálgatások egy fé­szerhez hasonló helyiségben az első, közös munkával összeszerelt vitor­lázó repülőgéppel, a magasba törő vágy vergődése a tapasztalatlanság és a gravitáció kétszeres bilincsében; harmadik a kék birodalom, a levegőég első megostromlása, a klubtagok felvonulása – szétsze­dett géppel, gyalog a városon át – komoly polgárok fejcsóválása és szolgáló lányok viháncolása köze­pette az ostrom színhelyére, egy szászfenesi kis dombra, s maga az első ugrás, a vágy első teljesülése; aztán már szerteágazik a cselek­mény, s itt csődöt mond amatőr regényszerkesztő képzeletünk; író kell hozzá, hogy összefoglalja a törekvésekben és tettekben, kudar­cokban és sikerekben, de főleg szenvedélyes önnevelő- és nevelőmunkában oly gazdag valóságot, a kolozsvári repülés történetét.

Ha valakit megkísért a hálás téma, forduljon a főszereplőhöz; a Prahova utca 3. számalatt lakik, s mindenkit szívesen lát, aki repülős ügyben keresi fel. De vigyen magával az illető jó vastag jegyzettömböt. mert az a pár évtized, melyeknek eseményeiről Bartha Béla beszámol, a szüntelen fejlődés korszaka volt, különösképpen a felszabadulás után, mikor az ikaroszi vágy megvalósításáért már nem kell többé személyes áldozatot vállalni; a vitorlázó sport anyagi alapjait a társadalom bocsátja „a fiúk” rendelkezésére.

Két új, helyi hős­korról lesz szó a beszélgetésben, ezt már előre jelezhetjük; a felszaba­dulás előttiről, amikor a repülésszenvedélye szükségszerűen faragott kemény, tettre kész embereket azokból, akiknek a lelkében tanyát vert, s akik a saját erejükből, máshol keresett pénzükből, és máshon­nan elcsent szabad idejükben repültek – s a későbbiről, amelynek hőskor voltát a vitorlázás tömeg­sporttá válása adja. Ebben a kor­szakban az ikaroszi vágy könnyen, akadály nélkül szinte magától tel­jesülhet; „a fiúk” – ahogy Bartha Béla nevezi a vitorlázókat – ma mindent készen kapnak, s a fizikai alkalmasságon kívül csak egy kis jóakarat kell hozzá, hogy megnyíljon előttük a kék birodalom.

Ma a puszta szenvedély nem farag föltétlenül jellemet a vitorlázóból, s úgy lehet, emiatt van, hogy a régiek, akik nem a lerepült órák számát s az elért magasságot, hanem tulajdon emberségük gyarapodását érezték a legnagyobb nyereségnek, szenvedélyük egész hevével beálltak nevelőnek.

Bartha Béla hosszú pályafutása alatt negyvennégy féle vitorlázó- és motorosgépen repült, több mint 1100 órát töltött a levegőben, rekordokat döntött meg s állított fel, teljesítményeivel kinőtt a kolozsvári keretből, bekapcsolódott az or­szágos, később a nemzetközi sportmozgalomba, vitorlázott a földgömb túlsó felén és a tévéképernyőn – de minderre megközelítőleg sem olyan büszke, mint sok-sok kedves tanítványára, akik ma a romániai repülésben, a civil légiforgalomban éppúgy, mint a katonaságnál, ismert és becsült nevek, s akik sohasem felejtik el, hogy legelőször Béla bácsi oktatta őket meteorológiára, földrajzra, gépismeretre, navigációra – egyszóval repülésre, s nevelte őket emberségre a dezméri repülőtéren. Igen, vigyen csak jó vastag jegyzettömböt magával a regényíró, ha felkeresi a hatvankét esztendős nyugdíjas orvosgép-műszerészt és aktív versenybírót, mert többet tud meg, mint amennyire számított. Ha rekordjai felől faggatja, ő a gépek konstrukcióját magyarázza és modelleket tesz az asztalra; ha az élete felől kérdi, ő a hazai repülés történetét kezdi mesélni; s ha repülős élményeiről érdeklődik, ő egy köteg levelet és le­velezőlapot vesz ki az íróasztal fiókból, „a fiúk” postáját. És róluk beszél a legtöbbet és a legszívesebben, a határtalan kék birodalom végleges meghódítóiról, mert ők – az életműve.

Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.

Forrás: https://www.ujhet.com/