Nem túl gyakori menekülési, újrakezdési próbálkozásainak egyike volt az, amit − merő öniróniából − tabularázásnak nevezett. Tudta, hogy a másoknak megelőlegezett, vagy újra megszavazott bizalomra ugyan találó lehet a megfogalmazás, de abban, hogy valaki valóban tiszta lappal kezdheti, illetve folytathatja saját élete újnak vágyott fejezetét, egyáltalán nem hitt. − Valahogy úgy lehetünk vele, mármint a tabularázással, akárcsak a szokásos újévi fogadalmakkal: egyet-egyet csak sikerül betartanunk belőlük. Következésképpen nem teljesen hiábavaló a próbálkozás. Bár a tabula rasa vágyott állapota, ha egyáltalán volt ilyen, még egyszer az életben el nem érhető. Hacsak nem vetik alá agymosásnak az embert – magyarázta.
Úgy tervezte, hogy előbb elmegy sátorozni a Hargitára, legalább egy hónapig nem olvas semmit − nem is ír! −, majd egy székelyföldi kisvárosba költözik. Abban reménykedett, hogy az új környezetben – korábbi emlékeit lehetőleg feledve – akár új életet is kezdhet. Ekkortól szándékozott naplót vezetni, amibe friss élményeit rögzítette volna. Tervezte azt is, hogy újraolvas mindent, amit annak idején fontosnak vélt. Volt néhány kedvence, mint például József Attila, de szerette Adyt, Krúdyt, Babitsot, Kosztolányit, Szabó Lőrincet, Márait, az erdélyiek közül Tamásit, Nyirőt, Áprilyt, valamint Sütőt, Székely Jánost, Király Lászlót, Farkas Árpádot. És végül a legfrissebb élményét, Fodor Ákost, akinek életművére nemrég figyelt fel. Az örök kedvenc azonban Karácsony Benő maradt. Az általa megrajzolt művész, Felméri Kázmér alakja nőtt leginkább a szívéhez, hagyta a legmélyebb nyomot benne. Leginkább az élethez való viszonyulását befolyásolta: undorodott a törtető könyöklésnek, a szemétdombon való „élelmes” kapirgálásnak még a gondolatától is.
Tabularázási kísérlete bizatóan indult − kezdeni szeretett, a folytatáshoz szükséges kitartás, állhatatosság viszont hiányzott belőle, elegendő volt néhány váratlan buktató, máris feladta −, elsőként a legfontosabbat, a családját sikerült meggyőznie. Felesége egyébként is mindenben kitartott mellette, a legreménytelenebb helyzetekben is szilárd támasza volt, fia saját lábára állva próbálta váltakozó sikerrel megtalálni a helyét az életben. Még az új környezet kiválasztása előtt szabadulni próbált élete fölöslegesnek ítélt kellékeitől, köztük könyvtárának darabjaitól. A selejtezés könnyű volt, a tulajdonképpeni csomagolás előtt már üresen állt a könyvespolc, csupán a felsorolt kötetek maradtak rajta. A legvégére nem maradt csupán a József Attila-összes. Nehéz szívvel ugyan, de végül a Karácsony-kötetektől is megvált.
A tabularázás után igyekezett nem ott folytatni, ahol éppen abbahagyta. A korábbiaktól teljesen eltérő pászmán próbálkozott megélhetését biztosítani. Mindez elkerülhetetlenül új kapcsolatokkal is járt, de amint azt kezdetben keserűen tapasztalta, a régiektől sem tudott végérvényesen szabadulni. Néhány fiatalkorában megszakadt baráti kapcsolat felélesztésére is alkalma nyílt. Például annak az egykori osztálytársának örült a legjobban, aki már évtizedek óta ott élt a városban, és szülei halála után szinte teljesen elszakadt szülővárosától. Sorra, rendre sikerült felépítenie új életének kereteit, egyre otthonosabban mozgott a városban is. Igaz, azt nem állította, hogy simán befogadták, a közös fiatalkori emlékek, a szocializációs élmények hiányában nem is tehette volna. Ennek ellenére sokkal inkább otthon érezte magát új lakhelyén, mint egyre idegenebbé váló szülővárosában.
A székelyföldi kaland hirtelen ért véget. Munkája rákényszerítette régi kapcsolatarendszerének újraolajozását, közben rádöbbent, minden előző életéhez kapcsolódó szálat nem vághat el, ezért az arra érdemesnek ítélteket újrabogozta. Alig öt esztendővel a tabularázás után képtelen volt visszautasítani a kedvező állásajánlatot, amely egy újabb kezdet lehetőségével is kecsegtetett, s visszaköltözött szülővárosába.
− S megint elölről – tette hozzá rövid hallgatás után, és sejtelmesen mosolygott hozzá.

Forrás: Szentgyörgyi László – A montevideói lány. Bookman Kiadó, Marosvásárhely, 2020.