Csak a bizonytalan, névtelen fájás
és az ideges kapkodás szívem táján –
az maradjon.
Ma leszálltam a „hegyemről”
és az emberek közé mentem.
A tömeg vonzott.
Mint afrikai utazó,
néztem a hullámokat.
Pirosak, zöldek, kékek voltak a nők.
A feltupírozott frizurák alatt
égtek a szemek.
A Szaharában akkor kelt a nap.
Az oázisok körül tevék pihentek.
Az őserdőben kígyók tekergőztek
és színes paradicsommadarak énekelték
az őserdők dalát.
…akkor hazajöttem
és végigdőltem a díványon.
Egy könyvet vettem a kezembe és egy
folyóiratot,
de nem kellett se vers, se más.
Se Aragon, se Kant, se Eluard.
Majd kimentem a kertbe
és ásni kezdtem,
a vén diófán harkály kopogott,
az eresz alól fecskék szálltak messze.
Az Idő hömpölygőn.
Észrevétlen egy lovas lépkedett mögöttem
A nagy Semmi ködlött.
Mi az élet értelme?
…akkor bejöttem a szobába,
A múlhatatlant kerestem a múlandóságban,
az örököt a percek homlokára vésve,
hogy hulljanak a percek
s maradjon az élet.

Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.

Forrás: ujhet.com