Jövőbe roskadt gondolatok szirmai lehulltak,
Jézus lábnyomait takarják, szétválnak az utak:
Kelet, hol az ige visszhangját tanítványok zengték,
Nyugat, a pénzt kergetők pihehullása, s verejték.

Magasan úszó eszme, világot próbált áldani,
Szigonya Akkóba fúródott, szivárványt váltani.
Fáraók imádták, Nagy Sándor itt kereste Istent,
Szentfölddel együtt virágzott, s a jólét is felszisszent.

Ellepték hódítók, beteg eszmének lett a foglya,
Nyugatig hallatszott kínzott keresztények sikolya.
Oroszlánszívű Richárd bosszúja lett a megváltó,
Több ezer foglyot lefejezett, egekbe kiáltó.

Andrásunk, itt, Akkóban lett „Jeruzsálem királya”,
Virágzott a jólét, és megszűnt a népek viszálya.
Kis- Ázsia, nyugati kolóniák táncát nézte,
Lovagrendek fogytak, s a köznép a partot csipkézte.

Lassan elillant a múlt is, de felépült a kővár,
Bevehetetlen volt, ifjú álmok égtek, s napsugár.
Angyalok ébredtek, s gyorsfutár zörgetett az égen,
Tengernyi mameluk csobbant partra, rémek az éjben.

S a csata, Égen – Földön zajlott, büszkén állt még a vár,
Szétmorzsolja a jövő, várfalakon habzik az ár.
S összedől az elátkozott torony, jön a vérfürdő,
Győztesek vad mámorába robban az édes pezsgő.

Szétmorzsolt könnycseppek, kavicsként hullnak a perselybe,
Kelet elveszett, miért töltenek bort a kehelybe?
Inog Nyugat, kiszáradt hajszálgyökerek karmolnak,
Megfélemlített szerzetesek, dogmákat másolnak.

Krisztus lábnyomába lépjünk, a két út eggyé váljon,
Elveszett Akkót, építsük fel a lelki világon.
Kavicsok, mozaik mintává lassan összecsengnek,
Fény csillanjon a szemekben, győznie kell a rendnek.

(Sepsiszentgyörgy, 2010. május 18.)