Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy életadó madár. Olyan tollakban pompázott, mint a páva, ám ő sohasem saját magát csodálta és bámulta. Színeivel, tollazatával, egész lényével tündöklött, de mindig csak másnak ragyogott, sohase magának. Éppen ezért mindenki nevetett örömében, ha meglátta, és mindenki szerette.
Hejh, de megirigyelte ezt a Madarak Tanácsa! A dölyfös sas a gőgös bagolynak üzent messengeren, a gőgös bagoly az izgága keselyűnek esemesezett. Ez utóbbi kénytelen volt abbahagyni a halott elefánt marcangolását, s ettől eleve dühösen érkezett a Zaklatott Sziklára, ahová a hónap utolsó csütörtökén, szimfonikus koncert előtt rendelték, mert csak akkor jutott hely és idő erre az ügyre – újabb ok az indulatra, hiszen mi másért él a madár, ha nem a hatalomért és a művészetért?!
A három pompadúr elfoglalta helyét a Fekete Trónuson, mely látszólag elég széles volt ahhoz, hogy mindegyikük elférjen rajta, aztán intettek az előttük silbakoló darunak, hogy az Életadó Madár a szemük elé járulhat.
Ahogy eléjük lebbent, mindhárman a szeretet illatát érezték, s erős késztetést, hogy szelfizzenek vele. Az izgága keselyű már kapta volna is elő a Samsungját, ám a dölyfös sas egyetlen pillantása megbénította.
A Zaklatott Szikla legszentebb hagyományai közé tartozott, hogy a vádlott nem szólalhatott meg, a háromtagú bizottság kérdést sem tett fel neki, egyszer ugyanis megszavaztatták, hogy ők igazságosak. Egyszerűen kihirdették az ítéletet, mely szerint az Életadó Madárnak egyszer s mindenkorra távoznia kellett a Nagy Szárnyas Égből. Az ítélet megfellebezhetetlen és azonnal végrehajtandó, tette hozzá a gőgös bagoly.
Ám az Életadó Madár nem keseredett el. Tudta, hogy a gyűlölet csak látszat, a szeretet ereje pedig mindenen felülkerekedik. Nem lázadozott, nem verdesett hát a szárnyaival, hanem egyszerűen elindult kifelé abból a hatalmas országból, amelyben egész életét töltötte.
Csodák csodája, minden megindult utána. A megszeppent rajongók még nem merték követni, de tudta, hogy a rajongók legfőbb tulajdonsága, hogy meg vannak szeppenve. A felhők, a szél, a napfény, a csillagok azonban mind elindultak a nyomában, és a három főmadár sehogy sem állíthatta meg őket.
Amikor az utolsó csillag is elhagyta a Nagy Szárnyas Eget, akkor a rajongók is követni kezdték. Nem törődtek már sem fenyegetéssel, sem rimánkodással, mert bizony ennek ideje is elkövetkezett, hiába reménykedett a dölyfös sas, a gőgös bagoly és az izgága keselyű, hogy még meghallgathatja Rahmanyinovot. Ott könyörögtek földbe mártott csőrrel, de sem a pacsirta, sem a fülemüle, sem a galamb, sem a veréb, sem a kócsag, sem a mátyásmadár nem hallgatott rájuk, még a silbakoló daru is otthagyta őket.
Az Életadó Madár pedig csak repült, repült, és a szárnyalása nyomán újra felragyogott a Nagy Szárnyas Ég, újra megalakult az ország, ahonnan származott, ahol szeretett és ahol szerették. A háromtagú bizottság pedig sötétben maradt, már senki nem is emlékezett rájuk, sem a gyűlöletre, amely belőlük áradt.

Forrás: szerző FB-oldala