Kánikulában, halk lombok alatt szállták a legyek a dinnyehéjat.
Learatták az árpát, és javában vágták az aratócséplők a búzát is. Kedd volt, piaci nap, hajnalban már nyikorogtak a szekerek, a szomszédos falvak vásáros népe is itt haladt át, a hajnali por hűvöse nem hasonlítható semmihez, egyszer, lakodalomból jövet, mindketten kézben vittük a cipőt, és a szó szoros értelmében (ha van neki) poroszkáltunk a falu kisutcáján, tánctól égő talpunkat mintha bűvös kenőccsel kényeztette volna valami mennyei vajákos. Aki vásárba készült, úgyszólván nem is aludt, a lovakat vagy a teheneket ellátva a portékát készítette elő, aki ilyenkor már új búzát vitt eladni, arról tudni lehetett, hogy igencsak szűkében áll a pénznek, hiszen most a régitől, a porostól-férgestől igyekszik szabadulni a gazda, jönnek felvásárlók egészen távolról, ahol nincs kollektív gazdaság, hegyi emberek viszik a régit, viszonteladók a szocialista mezőga(ráz)daságban, saját szükségletükre is visznek néhány vékányit az újból. Hol vannak azok az idők, amikor aratás végeztével búzakoszorút fontak a kalákások, hogy muzsikaszóval hozzák végig a falun, és a koszorút vivő lányt combig locsolják, hadd termékenyüljön — lány is, határ is. Hol vannak ezek. Magam csak egyszer láttam effélét, azt is csak úgy lehetett összehozni, hogy kijöttek a megyétől és filmeztek, erre felbuzdult a nép, az is sarlót ragadott, aki életében meg nem vágta magát, de már a második pohár pálinka után harsogva fújta, hogy markot nem tudtam hajtani, szeretőt tudtam tartani. Csőcselék-kaláka volt; aki tisztességes ember a kolhozos világban is adott magára, nem is
ment közéjük.
A vásárosok dél tájban már szállingóztak hazafelé, munkaidőben az ember nem semmiskedik kocsmák előtt, bár a munkaképes lakosság itt már nagyon megcsappant, a fiatalok, mint magam is, rég’ városon keresték a boldogulást, ha vakációzni jöttek, az itthoniak inkább vendégként kezelték őket, én például két hétig működtem egy szász gépész traktor-vontatta arató-cséplőjén, másodmagammal zsákoltam, napszámot fizetett érte a gazdaság, annyira megcsappant addigra a munkaerő.
A két heti keresetemből vettem magamnak egy rend konfekciós ruhát.
A vásár legnagyobb szenzációja még mindig a primőrnek számító dinnye volt. Nálunk is termesztettek dinnyét, de az sokkal később érett, ezért a regátiak portékája nagyon kapósnak bizonyult. A falu napi három-négy alkalommal élénkült meg: hajnalban a vásárosokkal, aztán
valamivel később hajtották ki a marhacsordát, utána a disznócsordát, reggeli itatás után vitték a tejet a „csarnokba”, ilyenkor végezték el a napi vásárlást a kis boltban, a falu részegesei ekkor hajtották fel az első szirupos monopolt, az asszonyok itt vitték dűlőre el a világ dolgát, mert ne higgye senki, hogy egy ilyen tyúkszaros kis fészekben nincs történés, itt is folyton van valami, amit át lehet beszélni, azon kívül pl., hogy Gagarin a Holdra lép, az egyetlen tévén (a boltosé, persze) az egész falu nézi a közvetítést, és másnap, aki nem hiszi, hogy ember járt ott Fenn, azt ki sem szolgálja a kék köpenyes Miteccik mester. Aztán hát valakit megmar egy kutya, más valakit megcsíp egy vadméh, valaki kitöri a lábát, valaki meghal. Születni nem születik senki, mert ha volna is újszülöttnek való, azt a városi kórházban nyögi világra az anyukája.
Estig nem történt semmi, csak délben a busz, de az is a hetvenes évektől. Este olyan is volt, hogy augusztus huszonharmadikára hoztak pár hordó sört, aztán Dregics Pál közlegény éjfélkor még énekelt a szégyentábla előtt az éjjeliőrnek.
Kánikulában, halk lombok alatt szállták a legyek a dinnyehéjat, nálunk éppen akkor érett a pirosbélű körte és a nagyédes alma, a tanító néni ruhát sulykolt a mosópadon a kútnál, nem lehet mindig csak a tudást sulykolni ugyebár, és akkor megállt egy terepjáró a kapuban, kiszállt egy kövérkés elvtárs, és noteszát lobogtatva azt kérdezte, ki itt a kultúrigazgató. Kiderült, hogy itt nincs is kultúrigazgató. Mer’ az, aki afféle volna, az a községközpontban, Izén lakik. Hát akkor kinél van a „kultúra” kulcsa. A kultúra kulcsa mindétig is a tanító kezében volt; mióta a papot kikapcsolta a tud. szoc, azóta különösen s pláne. Hát akkor menjünk, nézzük meg a kultúrházat, mondta a kis köpcös. Mehetünk, de most nincs nálam a kulcs, szabadkozott a tanító néni. Hát hol van? Hát elkérte az elnök, amikor a juhnyírás volt. Minek? Hát ott nyírták a juhokat az udvaron, aztán a gyapjút valahová csak be kellett rakni, nehogy összegazolja valami. És azután miért nem kérte vissza? Nem lehetett, mert amint a gyapjút elvitték, jött az árpa. Hogyhogy. Azt úgy, hogy vizes volt, s nem vették volna át, csak leszázalékolva. Meg kellett szárítani. Na jó, de azután? Azután csak volt ott valami, nem? Egy brigádműsor, egy lakodalom…
Lakodalom nem volt két éve. Brigádműsort tartottunk itt kint, a szégyentáblánál, vasárnap délen, mikor kijöttek az emberek a templomból. Politikai tájékoztatót is tartott Burján elvtárs, mivel éppen itthon járt, pálinkáért a vejének, aki nagy tiszt Bukarestben.
S hát akkor most mi van a kultúrházban? Hát ott most éppen búza van. Mert annyi termett, nincs hol tárolni. Nem veszi át a begyűjtő sem.
Ki sem?
A báza.
Ahá.
Előkerül az elnök valahonnan, mennek hármasban a kultúra háza felé, mely felekezeti iskola volt 1948-ig, aztán kiemelték kultúrpajtának.
És tényleg: magas búzahalom aranylik a terem közepén. Az elnök régi gazda, ragyogó szemmel gyönyörködik az életben. Aztán valaki bekiált, és már megy is. Ott a kétkerekű „saréta” a kapuban, felpattan, és már ott sincs. A köpcös még kérdezget ezt-azt, ráun, köszön, megy ő is. Ankétot csinál, mondja még nagyon fontosan.
Csinálja, hát csinálja, na.
Nincs kedvem kimenni ma, 1999 nyarán ugyanoda. Megtehetném, de minek. A „kultúrt” visszakapta az egyház, kijavították, csakugyan lehetne mindenféle műsort mutogatni benne. De nincs ki. De nincs kinek. Búza? Hát ez az. Föld van, bele temetkezhetne fél Erdély, annyi van belőle. Búza viszont alig van, és ha ma dolgoznék a kombájnon (bár a mostaniakra nem kell ember, de tegyük fel), jóllehet számbelileg hatalmas összeg ütné markomat, nem tudnék kosztümöt venni belőle, legfeljebb valami szimplább dögű shortot. A kert? A veteményes? A halk lombok alatt a dinnyehéj?
A hajnali vásáros nép? A csorda? A bolt? Lehet, hisz bögrecsárda, mini abc már mindenütt van elég, és marhából meg részegesből sem fogy ki soha a világ. Több a kocsma, mint a pénz, pedig az is híg, nem- csak a pálinka.
Hanem: akik már elmentek. Azok nélkül nekem nem ér semmit a nyár. Mennyit veszekedtünk pedig. Mennyire utáltuk az életkörülményeinket. Mennyire torkig voltunk a nyomorúsággal. A pipefosos patakpart mint a sokoldalúan fejlett szocializmus szimbóluma.
Ah, mégis. Mennyire örülnék, ha holnap volna az akkori másnap.
Amikor a megyei lapban harcos cikk bírálja a búzával teli kultúrház miatt – a kollektívelnök meg a pártaktivista meg a direktívák helyett – …a tanító nénit, ezzel a címmel: Közömbösség a négyzeten.
Hess, nosztalgia.

Damján B. Sándor (1946) művelődési előadó, (volt) kultúrigazgató

* Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény) Juventus Kiadó. Marosvásárhely, 2021. Szerkesztő: Bölöni Domokos