1951-et írtunk. Már egy éve a nyárádgálfalvi iskolánál tanítottam mint helyettes tanár. Abban az időben, s utána is még sokáig, a tanerőknek nemcsak tanítaniuk kellett, hanem rájuk tartozott a kultúrmunka, a faliújság-szerkesztés, kerítésmázolás, vizuális propaganda, sportmozgalom, az analfabetizmus felszámolása, és még mennyi, de mennyi minden, a tyúkszámlálástól a kollektivizálásig. Külön füzetbe vezetve hétről hétre el kellett számolni a végzett munkával.

Színjátszó csoportot szerveztünk. Ahogy visszaemlékszem, nem is a szigorúan előírt „iránydarabokat” játszottuk. Molière A fösvény-ét tanultuk be, s azzal végigművészkedtük a környék községeit, falvait is. Nagyadorjánban telt ház várt bennünket, a kis kultúrotthonban ott szorongott a falu apraja-nagyja. Nagy nehezen felállítottuk az általunk festett díszleteket, s a nagyérdemű tapsvihara közepette végbement az előadás.
Alig hajoltunk meg kétszer vagy háromszor a petróleumlámpa „rivaldafényében”, amikor megjelent a színen a község párttitkára egy hasas demizsonnal, s egy menyecske hatalmas tál fánkkal. A titkár az asztalra helyezte a bort, előlépett, és rövid beszédet mondott.
— Köszönjük a gálfalvi tanároknak ezt a szép s számunkra értékes előadást. Biza magukra ismerhettek ebből a mü falunk fösvényei is. Kérjük, jüjenek máskor is hozzánk hasonlókkal. Mostan, mielőtt átadnánk a termet a táncnak, kedves Eltársak és drága Eltásnők, énekeljük el az Internátust!
Megpödörte kétszer is lelógó bajuszát, majd nekivesekedett. S rákezdte: „Ne hagyd elveszni, Erdélyt, Istenünk!”
Egy színfal mögé húzódva küszködtem a kacagógörccsel. Ellenállhatatlannak tűnő nevetési kényszeremet csak úgy tudtam legyűrni, hogy hirtelen megpillantottam áldott emlékű igazgatónkat, Dézsi Zoli bácsit.
Folyt a könny a szeméből.

Elekes Béla (1927–2015) tanár, Szováta

* Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény) Juventus Kiadó. Marosvásárhely, 2021. Szerkesztő: Bölöni Domokos