– Jó napot! Tisztelt uram, önnek köszöntem.
– Van szerencsém!
– Hová, hová olyan sietve?
– Csak az orrom után.
– Kérem! Bocsánat a tolakodásért! Kellemes sétálást!
– Látom, gyönyörködik a panorámában. Az biztos, hogy erről a tetőről az egész várost belátni, éppen ezért nem értem, miért mászott fel külön még arra a párkányra. Gondolja, hogy akkor még messzebbre tekinthet? Bocsánat, csak úgy kérdeztem.
– Adna egy pohár vizet abból a termoszból? Nagyon megszomjaztam, szörnyű hőség van ám idefönn.
– Szívesen, de, félre a tréfával, előbb vallja be, mi kényszeríti arra, hogy búcsút mondjon az életnek, mert hiszen azért mászott oda, nem igaz?
– És ha azért, mi köze ehhez magának? Meg akar menteni?
– Attól függ. Ha, mondjuk, vadász, csak búcsúzzon. Minden vadász, halász, madarász gyilkos, akiért egyáltalán nem nagy kár, sőt, ugyanúgy kinyírnám, mint, ahogy ők nyírják ki az őzeket, halakat… Tehát? Értem. Ha nem is az, de valami ehhez hasonló. Pénzügyőr?
– Ejnye, szálljon már le rólam, és hagyjon koncentrálni, jóember!
– Bocs, az más! Koncentráljon csak nyugodtan! Mindössze a szélre hívnám fel a becses figyelmét. Úgy veszem észre, feltámadt, így könnyen megeshet, hogy le is fújja onnan, ha továbbra is ott elemzi, mikor és mivel rontotta el az életét. Tessék a víz, jöjjön ide, és igya meg! Adnék sört is, de azt már megittam.
– Már nem vagyok szomjas, maradok, maga pedig hordja el a még becsesebb irháját!
– Hohó, álljon meg a menet, elnök úr! Én itt lakom, ha nem tudná, miközben magáról semmit sem tudok per pillanat. Kicsoda, micsoda, mit akar, hol lakik? Ebben a toronyházban biztos nem, következésképp magának, nem nekem kell innen eltűnni.
– Nem vagyok elnök. Egyebekben igaza van, máris túl sokat időztem ebben a rohadt világban. Na, isten áldja, és további kellemes napozást!
– Kösz, magának meg repülést. Apropó, búcsúlevelet írt-e már, mert ha nem szívesen kisegítem egy igazi könnyfakasztó levéllel. Még verset is írok, ha óhajtja. Ne ijedjen meg, nem pénzért, csak úgy, szimpátiából. Valahogy így: drága szüleim, feleségem, imádott kölykeim…
– Nem vagyok házas, és gyerekeim sincsenek.
– Szegény vezérigazgató úr! Nem tudja, mit veszített. Higgye el nekem, a házasságnál nincs jobb intézmény: ingyen takarítónő, szakácsnő, potyaszex anélkül, hogy kitenné lábát a házából. Hacsak nem impotens. Akkor persze az is érthető, miért maradt facér negyven éves koráig. Vagy fiatalabb?
– Maga túl sokat locsog, túl sokat. Nem is tudom, miért hallgatom végig, amikor éppen azon töprengek … Eh, nem tartozik magára. Mellesleg vezérigazgató sem vagyok.
– Jó, jó, nem akartam megsérteni. Fogadjunk, hogy maga is amolyan ágrólszakadt háromdiplomás pechvogel, magyarul lúzer, akiből egyre több csámborog fedél és munka nélkül az utcákon.
– Mit zagyvál itt összevissza? Látja azt az emeletes házat ott lent a bank mellett?
– Látom.
– Az enyém, bizony, abban lakom én, tisztelt szomszéd úr.
– És idejött meghalni. Megengedi, hogy megtapogassam a homlokát?
– Állj! Ne közeledjen, vagy rögtön leugrom.
– Oké, oké! Csak azt akartam megnézni, lázas, vagy csupán a diplomái mentek az agyára. Hiszen magának semmi oka sincs meghalni. Még ha szerelmi bánat kínozná, hajléktalan vagy halálos beteg lenne, részben meg is érteném.
– Nem elég baj az, ha mindenki…
– Utálja?
– Nem utál, szeret, és, édes istenem, pont ez az én problémám.
– Hogy szeretik.
– Hogy szeretnek.
– Madonna mia, ha ez probléma, mit mondjak én, akit annyian utálnak, mint a zenészek a kritikust.
– Miért, mi maga?
– Kritikus.
– Részvétem. De legalább tisztában van azzal, hogy rühellik, miközben nekem mindenki hajbókol, dicsérik az emberségem, tudásom, és a lojalitásukat bizonygatják. Letolom a mérnököt? Azonnal bocsánatot kér, és égre-földre esküszik, utoljára hibázott. No, nem azért, mert fél tőlem, csak hát annyira felnéz rám, hogy a világ minden kincséért sem bántana meg még egyszer. Még a nőknek sem bókolok, mert ők bókolnak nekem pro forma, de hogy valójában ki mit érez… Gőzöm sincs, mert senki, elhiszi, egyetlen munkatársam sem őszinte. Néha az az érzésem, mintha nem is emberekkel, hanem, brr, csupa mosolyprogrammal működő robottal dolgoznék. Ilyenkor szokott megfagyni bennem a lélek és a remény is, hogy valaha kimászok ebből a gödörből.
– Magának sem könnyű, úgy tűnik, de még mindig jobb, hogy, teszem fel, láb vagy kéz nélkül iparkodna kifelé. Ugye, érti, mire gondolok, ezért fel a fejjel, tisztelt vezérig… szomszéd úr! Vannak még őszinte emberek a világon, akik a szemébe mondják, amit éreznek. Hogy aztán az ínyére lesz-e, egy kicsit más tészta. Azért furcsállom, hogy még sohasem találkozott ilyen emberrel.
– Pedig nem találkoztam, azaz… Várjunk csak, egyszer valaki, egy nő egész szokatlan hangot ütött meg, és olyasmiket vágott a fejemhez, mint még senki az üzemben.
– Konkrétabban?
– Kőszívű kapitalistának nevezett, aki belőlük él, miközben annyit ért a szakmához, mint hajdú a harangöntéshez, ráadásul üresfejű vagyok és sarlatán.
– Ennyi? Már úgy értem, van más oka is, amiért le akar repülni erről a tetőről?
– Sajnos van, de hagyjuk, vár az Isten, mennem kell. Köszönöm, hogy meghallgatott.
– Nincs mit, üdvözlöm az Öreget. To be or not to be: lenni vagy nem lenni? Hülyeség! Minek hadakozni, vitázni? Megadjuk magunkat, és pont, hiszen az Úr valamennyi problémánkat megoldja. Még csak azt árulja el nekem, megdicsérte vagy kirúgta azt a perszónát?
– Melyik perszónát? Ja! Természetesen elbocsátottam. Csak nem tűrhettem, hogy másokat is ellenem uszítson. Mint szakszervezeti bizalmi elég sokan hallgattak rá, így akár az is könnyen megeshetett volna, hogy helyette engem tesznek lapátra.
– Csak azért, mert őszinte volt? Ezt nem tudom elhinni, hiszen épp az imént sopánkodott, hogy magához senki sem őszinte.
– Az őszinteség egy, a becsületsértés kettő, kedves fiatal barátom. Én nagyra értékelem a nyíltságot, de ez nem jár fektétlenül együtt a destruktív, tekintélyt, rendet és fegyelmet ignoráló kampánnyal. Márpedig Fruzsina pontosan ilyen volt: destruktív, hű, de destruktív, következésképp veszélyes. Mi az, rosszul van? Csak nem kapott itt időközben napszúrást?
– Azt mondta, Fruzsina? Nem Áts Fruzsina véletlenül, Bárdos úr?
– Maga ismer engem?
– Balszerencsémre, de még inkább a húgoméra, aki azóta is munkanélküli, és depresszióval kezelik. Lehet, hogy őt is mindjárt idehozom, hogy egyszerre repüljenek Ábrahám kebelére.
– Remek, vagyis rettenetesen sajnálom, viszont önnek is meg kell értenie, hogy minden dolgozónak igazodnia kell munkahelye írott és íratlan törvényeihez. Jaj, adjon már egy pohár vizet, mert megsülök!
– Magának? Egy kortyot se! Kellemes repülést, majd teszek egy koszorút a sírjára.
– Előre is köszönöm, de még… még meggondolom ezt a repülést. Azért az élet, nem is olyan kibírhatatlan, mint képzeltem.
– Ilyen nincs! Hic Rhodus, hic salta: itt van Rhodus, itt ugorj!
– Úristen, mi… mi a szándéka? Ne közeledjen, mert segítségért kiáltok, és magát, jóember, gyilkossági kísérlettel fogják vádolni.

Az élet egy színes álmodás,
Mely egyszer véget ér.
A sír lesz majd a végállomás,
A szív pihenni tér.

– Segítség!

Szeressük egymást, gyerekek,
A szív a legszebb kincs.
Ennél szebb szó, hogy szeretet,
A nagyvilágon nincs!*

– Segítséééééég!
– Hát ez elrepült. Pedig nem megmondtam, vigyázzon, mert ha a szél feltámad, isten irgalmazzon Őszinteségének.

*Seress Rezső Szeressük egymást gyerekek című szerzeménye.