Molnár Vilmos: Fenn a fán
Éles, hosszú, átható sikítás, nem túl gyakran hangzik el ilyen. Nem a rémület sikolya – a tehetetlenség sikít. Amikor valakinek nagyon elege lesz valamiből, végleg elege mindenből. Amikor már nem tudja elviselni, amiben van, de tenni sem tud ellene semmit.
Ritkán fajulnak idáig a dolgok, lehetőség szerint a sikítás is kerülendő. Utána furcsán néznek a sikítóra, csomót magyarázkodnia kell. De van, hogy a helyzet tűrhetetlen, kiút pedig nem mutatkozik. Hiába a lázas agyalás, hogy tovább mi lesz. Kijön a sikítás a sikítóból, aztán lesz, ami lesz.
Csend lesz. Sikítás után mindig csend van, még ha nincs is egészen csend. Majd lábdobogás zaja hallatszik, az előbbi sikító egy magas fához rohan, mászni kezd rajta felfelé. Eltökélten kapaszkodik ágról ágra, fel a tetejére. Nem torpan meg, nem néz vissza, nem szándékszik lejönni egyhamar. Minden mindegy már, a sikítás is egyre megy, magyarázkodni nem kell odafenn. Jó hely egy magas fa teteje, rajta kívül nincs ott senki.
Eleget járt körbe-körbe odalenn, kiutat keresve, de nem találva. Bírta, amíg bírta, most telt be a pohár, kicsordult már. Sokáig kíván fenn a fán ülni, egyedül lenni, nem tudja, meddig. Ha rajta múlik, amíg világ a világ, s kicsit még tovább.
Nem túl kényelmes a fa hegyén kuksolni, de nem a komfortért kapaszkodott fel. Azért mászott oda, hogy ami lenn van, lenn maradjon, ő meg legyen messze tőle fenn. Sokféleképpen osztható kétfelé a világ, momentán ő így osztotta fel. Mások, ha tetszik, osszák fel másképp, osszák-szorozzák, az ő bajuk.
Feldúlt volt, amikor futni kezdett a fa felé. Annyi esze azért maradt, felkapott egy tele korsót. Keze ügyébe esett, kár lett volna otthagyni. Bölcs döntés végeredményben, ha sebtében hozta is meg. Macerás egy demizsonnal fára mászni, később viszont meghálálja. Almalé kotyog benne: gyümölcscukor, kalóriák, rostos anyag, ásványi sók, folyadék és vitaminok. Jut ideje számba venni odafenn. Módjával fogyasztva sokáig kitart. Egy üvegkorsó, ha úgy adódik, fegyvernek is jó. Célozva fentről lepottyantható. Az éjszaka sem jelent gondot. Nadrágszíjjal fához kötve nyugodtan alhat. Vékony fenn a fatörzs, ringatja a szél.
Egy magas fa teteje még nem éppen az ég, de már nem is egészen a föld. Közelebb van, ami neki kedves: csillagok, felhők, a Hold és a Nap. Jó látni őket, teszik némán a dolgukat. Ami nem kedves neki, az lenn maradt, nem is látszik.
A fa hegyén is élet zajlik, nézelődni jó. Az ágakon elszánt hernyók araszolnak céltudatosan, ügybuzgó madarak hangpróbálnak lankadatlanul. Pajzán lepkék szállják körül csintalanul, éber méhek dongják körbe vizsgálódva. Éjjel kíváncsi bagoly ereszkedik mellé nesztelen, hosszan mustrálják egymást, nem tudni, ki gyűjt több megfigyelést. Az égből olykor lelóg Isten lába, a fa hegyéről jól kivehető. El kéne kapni, többé nem lenne gondja. De fél a nagy ugrástól, így inkább marad. Talán akkor próbálkozik, mikor az Úr szemlét tartva, jár egyet a fák hegyén.
Ha körülnéz odafenn, mindenfelé nadrágszíjjal fákhoz kötött csontvázakat lát. Nem szép látvány, de nem dekoráció. Ők azok a csökönyösek, akik többé nem másztak le. Maradtak a fa tetején, ég és föld közt porladnak el. Továbblépni nem volt merszük. Féltek elrugaszkodni a fa hegyétől, hátha nem az Isten lába lóg az égből. Vagy nem bíztak magukban: tudnak-e ugrani akkorát, hogy az Úr bokáját megfogják?
Éles, hosszú, átható sikítás. Ki egyszer sikít, másszor is sikít. Elege lett a fán kucorgásból. S elfogyott már mind az almalé. Fák hegyén mostanság nem jár senki. Lehet, mégis ugrania kell.
Forrás: országut.com