Most csendes vagyok, nem is hasonlítom
magam sem tóhoz, sem megtalált szavakhoz:
a békességhez, mely szöges rudak csúcsain is
loboghat, s valakit hazahív tán.
Kard, vért olajos visszfénye vetül rám,
citeraszó szakad ide távolról s illatok,
öreg falakon csiga ezüstöz, és
kell lenni egy tengernek is, túl a szemhatáron,
hogy teljes legyen a hangulatom.
García Lorcát akarom látni mostan,
visszafelé jöjjön, át az időn idáig,
eddig a csendig, vérszekfűjével,
lassú-kényesen vonuljon át a városon,
amit neki rendeztem be így,
valahol a cinkos történelemben, este.
Csak éjfél nincsen, s hiába
billen holnapba a felszabott idő,
a költők nem mennek el az egyetlen
lehetséges: a hajdani találkozóra,
körbeülni a vágyott csend lombja alá –
születés, halál közt lengnek ingaként,
örök időt mérnek mindörökké. Amen.

Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.

Forrás: ujhet.com