„El se jössz és el se holsz, / el se hét se húz a sors, / el se tél, se tavaszokba, / el se asszony, kisasszonyka.” Gyakran gondolok erre a bravúrra, ha a fordítás körüli kérdések vagy inkább problémák járnak az eszemben. Nichita Stănescu a román „vii” szó kétértelműségével játszik el (egyrészt „élőket” jelent, másrészt azt, hogy „jössz” – harmadrészt meg azt, hogy „szőlőskert”, de ez már Nichita Stănescunál sincs), Szisz pedig ezt fordítja zseniálisan, bár persze a román je ne sais quois-ja nélkül, mégis úgy, hogy a magyarnak is legyen je ne sais quois-ja.
Mert végül is mindig ez a kérdés: van-e je ne sais qouis-ja a fordításnak. „De ce nu-mi vii?” – ez fordíthatatlan, hiszen azt jelenti: „miért nem jössz nekem?” Finta Gerő úgy fordította: „Miért nem jössz?”, Képes Géza meg úgy: „Ó, jössz-e már?” Az a sóhaj, amelyről a nyelvtan mit se tud, a Képes átültetésében átjön, a másikban pedig nem. Ennyi az egész világegyetem.
Franciás barátaim olykor lefagyasztják lelkesedésem tavaszi virányait, mondván, Faludy Villonja nem is Villon. Mert a középkor, és a vágánsok, és a további tudnivalók. Bizonyára: de ha elképzelem Villont, annál pontosabb nincs is, mint hogy: „Az őszi sárban már magamban járok, / s lábam nyomában a Kaszás üget, / hajam deres lett, és az utcalányok / másnak mutatják már a mellüket…” Ilyen alliterációval mutathatják mindenképpen. Nem tudok franciául, de van-e szebb, mint az, hogy „szemedtől életem lassan megmérgeződik”? Bizony mondom, nincsen.
Vagy megint Eminescu: „N-am crezut să-nvăț a muri vreodată”. Legutóbb Caramitru idézte, amikor visszanéztem egy műsort vele. Ez aztán tényleg fordíthatatlan, senkinek nem sikerült igazán. Mint ahogy a „Le roi se meurt” sem azt jelenti, hogy „a király halódik”, hanem hogy „meghalja magát”.
Két nyelv között mindig ott tátong a je ne sais quois szakadéka, ez a sötét borzalom. De ha vagyunk elég tehetségesek és elég bátrak (Faludy!), hogy belenézzünk, akkor létrehozhatunk más gyönyörűségeket.
A próza persze más paripa: ezek a szépségek meg sem érintik. Egész lüktetést, nyelvet, gondolkodásmódot, szemléletet kell fordítani. Vagy a dráma. Hiába javítom ki nagy nyelvművelői elánommal, ha a szereplő szájából nincs hitele. Esetleg éppenséggel rontanom kell, hogy egy alvilági figura ne úgy beszéljen, mint Balázs Géza.
A különféle fordulatok. „Magyarán” – mondhatom ezt egy fordított szövegben? Sétáltunk egyszer Kányádi Andrissal Pesten, s hirtelen egy plakát ugrott elénk: „A semmi ágán”. Valami amerikai film volt. „Nagy József Attila-rajongó” – jegyezte meg Andris a rendezőről, aki valószínűleg életében nem hallott a költőről.
Mindez, amit itt elősoroltam, csak a Titanic orra. Hol van még a szinonimák szégyentelensége, a melléknevek fokozásának kálváriája, a mondatok egymásra következésének tébolya, hol van még a stílus, ami olykor azért jó, mert rossz? Hol van az argó, a zsargon, a katonai nyelv, hol vannak a történelem bugyrai, a földrajz, az építészet domborzatai és stukkói, melyeket egy fordítónak mind tudni kell? És melyeket nem tudhat mind, mert fordító, nem félisten, holott sokan egésznek képzelik?
Az anyagiakról szót sem ejtek, mert kivételes esetektől eltekintve szóra sem érdemesek. De hát hogy a Halasi Zoltán magyarította Kafkával szóljunk, mindaz, amit fordítunk, Robinson zászlaja, a sziget legmagasabb pontján.

Forrás: szerző FB-oldala