A kocsmáros rákönyökölt a pultra, kezével megtámasztotta a fejét, s a gomolygó szivarfüstön keresztül közömbös arccal nézte vendégeit: idő és sors által megviselt öregek, szerelmet szeszbe fullasztó vénlegények, magukat pótolhatatlannak tartó fiatalok, kik gúnyulódnak a vénlegényekkel, s álcázott komolysággal figyelik az öregeket, közülük is főleg Jánost.
Róla az a beszéd járja, hogy valamelyik este, miután hazavonszolta magát a kocsmából, főzött egy keménypuliszkát, melyet a keveréstől megmaradt lével evett meg. Puliszkát puliszkalével…
Ettől eltekintve másnap, korán reggel, friss erővel s kábult fejjel ment napszámba, hisz állandó munkahelye éppúgy nem volt, mint felesége.
– Fiatalságom el van temetve a háborúba’ – szokta mondani –, géppisztolyom golyóival szórtam szét az ellenséget, s az magával vitte a sírba. Házasságom Szibériában s az onnan hazafelé jövő úton maradt,mert itthon olyan más lett minden kilenc év után. Merthogy a szeretőm, de még a kocsmáros is más lett: a Naccsásúr – és fejével a pult felé intett.
Tavasszal kapált, nyáron kaszált, ősszel krumplit ásott, télen kukoricát fejtett. Mindezt napi kosztért tette s valamelyes pénzért, ami minden este a kocsmában maradt. Akár kapált, akár kaszált, a szája sarkában szivar lógott. Csak meggyújtotta, megritkult és elsárgult fogai közé helyezte, majd miután elszívta, a csikket kiköpte. A házát is maga építette venyigéből és vályogból.
– Miért nem csináltál rá ablakot, János? – kérdezték az ivócimborák.
– Láttam én már eleget Morvaországtól Pétervárig. Szibériában is voltam, elegem van a világból.
– Az má’ rég volt, te. Most nincs háború!
– Há’ nem hallod, hogy van! – szól közbe egy másik. – Mind arról beszélnek.
– Ez más, te, ez hidegháború!
– Ez semmi – legyintett János –, ez csak a rádióban van. Hallottatok valamit sorozásról, láttatok bombázó repülőket, tankokat? Én nem!
– Maguk is többet isznak, mint amennyit rádiót hallgatnak – szólt közbe a kocsmáros. – Hát nem tudják, hogy most nemrég tiltották be a légköri atomrobbantásokat? Úgyhogy nyugodtan csinálhatott volna ablakot a házára, János!
– Aztán minek? Úgyis csak éjjel vagyok otthon.
A kocsmáros – aki csak átmenetinek tekintette jelenlegi állását, s bízott abban, hogy amikor ezek a szemét írástudatlanok visszaadják az elvett földjét, mintagazdaságot létesít a faluban – nem folytatta a vitát, hiszen Jánosnak igaza van. Sőt, sokszor éjjelre sem ért haza, hanem úton-útszélen, árokmarton és árokban aludt, évszaktól függetlenül. Előfordult, hogy a legények tréfálkozó kedvükben rögtönzött gyászszertartás kíséretében vitték haza. Ilyenkor az egyik legény siratni kezdte:
– Milyen áldott jó ember volt! Mindennap felment a kocsma tornácára, felnézett az égre s azt mondta: „Holnap vagy jó idő lesz, vagy nem!” És
mindig eltalálta!
Ezután a legények vállukra vették, és vigasztaló egyházi énekek kíséretében hazavitték. A ház előtti árokmartra letették, majd búcsúztatták:„Búcsúzik a falutól, a templomtól s a harangoktól, de a kocsmától nem.
Ámen.” A legények elcsituló nevetése után a kutyák ugatása őrizte álmát.
A kocsmáros őt nézte, amint ivászatának berögződött mozdulatait végzi: koccintásra emeli kezét, elénekeli az egy verssorból álló kedvenc nótáját, „Harcolnak a honvédek a Tűrjedben”*, majd fenékig issza poharát. Egy sóhajtás kíséretében úgy tesz, mintha az asztalhoz akarná vágni a poharat. Ilyenkor egy pillanatig azt gondolja, hogy ez volt az utolsó, de amikor egy miliméterre van a keze az asztaltól, hirtelen megáll, csendesen leteszi a poharat s így szól:
– Még egy decit, Naccsásúr!
Aznap a fiatalok már a tizenegyedik deci pálinkát számolták, s biztatták, igyék egy kis vizet is. Azt felelte, máma se dolgozott vízért. Fogadtak vele, hogy még egy decivel nem tud meginni. Előkerült a pohár,
kútvíz volt benne. János megragadta, egyből kiitta, egy sóhajtás közepette erőteljest ívelt kezével a levegőben, de az asztaltól egy milliméterre hirtelen megállt, ügyelve letette a poharat s azt mondta:
– A kutyafáját! Ez még az elsőnél is jobban esett! Még egy decit, Naccsásúr!

*Tűrjed – dűlőnév Magyarsáros határában

Iszlay László (1952) magyarsárosi születésű, medgyesi zenetanár, kórusvezető

** Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény). Juventus Kiadó, 2021. Marosvásárhely. Szerkesztette: Bölöni Domokos