Az íróval együtt bejárhatjuk a magyar főváros legfőbb helyszíneit. Mutatványul egy példa: a Zoo…

Az állatkert

Még lobogós-ingujjas, árvalányhajas, pörgekalapos kocsislegény ült az omnibusz bakján, karikásostor pattogott a négy ló fölött, úgy vonult ki a pesti polgár a Harmincadhivatal, avagy a Két pisztoly elől, a Gyertyánffy-ház meg az Orczy-ház között a Király-utcába kanyarodván, a stadtvaldliba. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum érdemes direktora, Rómer Flóris, Rottenbiller Lipót, Szabó József állatkert alapításán buzgólkodtak. Gerenday József professzor úr már gyűjtögette is a ritkább hazai példányokat az üllei-úti botanikuskertben, a görög eredetű család tüzes somogyi magyar sarja, a tudós etnografus és utazó, Xántus János Mexikóban szedegette össze az exotikus fajtákat. 1865 nyarán megalakult az »Állatkerti részvénytársulat« (1871-től fogva »Állat- és növényhonosító társaság«), megmozdították a város tanácsát s évi egy darab császári arany lefizetése ellenében használatba vehették a mai állatkert területét: harmincegy holdat és hatszáz négyzetölet a pestvárosi Városliget északnyugati részében, az Aréna-út mentén. Sivár homoktenger volt ez, egy kis faiskola csemetéi, meg egy régebbi parkból maradt néhány nagyobb fa képviselték rajta a vegetációt. Becsületes, hozzáértő munkával mégis gyorsan ment a parkozás, a berendezkedés, 1866 augusztus 9-én megnyitó ünnepre gyülekeztek Pest notabilitásai a medvebarlangnál. Déli harangszókor »zászló elővitelével« indult el az avató szemlére a társaság, sorra került a ragadozó madarak »röpdéje«, a rom formájában épült csonka bagolytorony és rókaodú, az oroszlánketrec, a majomház, a tevék és zsiráfok lakóhelye, a szarvasól, a juh- és kecskeistálló, a vidramedence. Büszkén mondja a beszámoló, hogy mindez sok ízléssel, a legnagyobb európai állatkertekben elfogadott eszmék alapján készült s hogy »csinos miniatür tájképet nyujtott a vízimadarak tava kis szigetével és parányi zuhatagával«. Az új látványosság tetszett a pesti népnek s pár nap mulva Klotild főhercegasszony társaságában maga Erzsébet királyné is ellátogatott az állatkertbe, hogy megelégedésének egy gyönyörű zsiráf ajándékozásával adjon kifejezést.

*

Szinte nemzeti üggyé vált támogatni az ismeretterjesztésre és mulattatásra alakult tudományos vállalkozást, innen is, onnan is érkeztek az ajándék-állatok, a ketreceken csinos táblák hirdették az adományozó nevét, eleinte legtöbbször a Xántus Jánosét, aztán feltűnt a jeles vadász József főhercegé, aki 1873-ban elvállalta a pártfogói tisztet is, amelyben még Haynald kardinális, az európai hírű botanikus és Semsey Andor, a páratlanul bőkezű mecénás, a madárpalota építtetője osztoztak vele, míg az elnöki székbe Xántus után Gelléri Szabó János került. Batthyány Elemér gróf Indiából hozott és Ikerváron felnevelt tigrist adott, vadásztársa, Csetvertinszki Boris muszka herceg is követte a példát. Deák Ferenc sűrűn járt ki, egész délutánokat töltött el, barátkozván Kristóffal, a nevezetes barnamedvével. Húsvétkor, Pünkösdkor, falusi magyarok özönlése idején: Szent István napján hallatlan sokadalom tanyázott a szép fákban és ritka növényekben is mindinkább bővelkedő állatkertben, sokgyerekes familiák telepedtek a gyöpre, magukkal vitték az uzsonnát, a maradékból jutott cukor, dió, mogyoró az örökké vidáman hancurozó majmoknak, egy-egy csont a mindig éhes Zsófi farkasnak. Murad, a nagyszerű sörényes hímoroszlán méltóságteljesen lépdelt rácsos ketrecében, ha megúnta a sok bámulót, hátat fordított, néha egyebet is tett, amit talán még ma is emlegetnek az akkori turnürös dámák, akik sikoltozva rebbentek széjjel, látható jeleit vivén magukkal virágos kalapjukon, színes napernyőjükön a fejedelmi harag váratlan megnyilvánulásának. Ali, a sóskifliért térdet hajtó elefántóriás, egy vérforraló májusi napon szintén elveszítette az önuralmát, dühöngeni kezdett, úgy járt, mint később utóda, Sziám, láncra verték, kifürészelték méternyi agyarait, aztán megnyugodott a jövő tavaszig.

Minden társaságban sűrűn volt beszéd tárgya az állatkert, megvitatták a szegény víziszárnyasok, flamingók, ibiszek, pelikánok esetét, amelyeknek táborában alapos pusztítást végzett télvíz idején a liget rengetegéből a rozoga palánkon beszabadult rókahad. Rettegve meséltek az óriáskígyóról; ez a félelmetes anakonda pokrócokba csomagolva szunnyadt a napon, künn a szabadban az ápolója mellett s egyszerre csak eltűnt: két hét mulva találták meg az Aréna-út szélén a kerítés aljában. Hol járt, hol nem járt a vállalkozó szellemű hüllő, míg hazakerült, sohasem lehetett megtudni.

Az állatkert törzsállományát gyakran vendégszereplők tarkították: eljöttek Hagenbeck szelidített állatai, Casanova Fáni értékes, idomított sereglete, elhozta fenevadjait madame Marguerite is, majd a 85-ös kiállítás sokadalmában ismertük meg miss Corát, amint kövér nyakát nagy passzióval hajtotta a legnagyobbik oroszlán állkapcsai közé. A hátborzongató mutatvány után egy kéthetes kis oroszlánkölyket vitt körül karjain, szabad volt megsimogatni az apró bestiát, élt is mindenki az alkalommal, csak egy öreg falusi pap bácsi (borostás az álla, vatermörder a gallérja, tükörfényes a szalonkabátja, a kiállítás debreceni csárdájának egész étlapja rajta a mellényén) húzódott el tőle nagy komolyan, mondván megdönthetetlen filozófiával: »Mégis csak fenevad ez, ha kicsi is.«

1873 óta Serák Károly volt az igazgató odakinn, hogy lassan korlátlan hatalomra tegyen szert. Ötletesen, agilisan intézte a dolgokat: minél több látványossággal szolgálni, ez volt az elve s attrakciókban ő alatta csakugyan nem volt hiány, bár ezek legnagyobb része ugyancsak laza összefüggésben állott az állatkert eredeti rendeltetésével. Kötéltáncosok, óriások, törpék, szörnyszülöttek, léghajósok és tüzijátékosok, a sziámi ikrek, miss Crao, a szakállas hölgy, különböző vad népek karavánjai egymást váltogatták s a pesti állatkert a nemzetközi artisták legnépszerűbb bemutatkozóhelye lett. Az elsők közt volt, akik idejöttek, Blondin, a »levegő királya«, a Niagara világszerte ünnepelt bajnoka, magas, erős testű, hegyes szakállú férfi, aki egy tisztás fölött 5-6 emelet magasan kifeszített, vagy száz méter hosszú kötélen végezte produkcióit. Kis sparherdet vitt magával s mikor a kötél közepére ért, tüzet csinált és palacsintát sütött. Aztán egy-egy kis kosárba dugta a lábait s úgy ment végig nyaktörő útján, majd zsákba bujva cselekedte meg ugyanezt, hogy végül talicskán tolja maga előtt a szédítő ösvényen egy talán még nála is vakmerőbb barátját. Hihetetlen sikerei voltak nálunk is, de néhány esztendő mulva a hálátlan publikum már »Blondin legyőzőjét«, miss Spelterinit (pesti becéző nevén a Gspaltene Tinit) részesítette viharzó ovációkban. Ez a fess, jóalakú hölgyecske balanszrúd helyett piros napernyővel libegett a kötélen s míg a zenekar a Gasparone-t játszotta, valcert táncolt odafenn kecses fordulatokkal. Később a bécsi Brunner toronykötélművész igyekezett elhomályosítani Blondin úr és Spelterini kisasszony dicsőségét.

Carver, a műlövők fejedelme is régi, jól ismert vendége volt az állatkertnek. Cowboy-csapattal jött, vágtató lovon száguldott a tágas térségen, a nyeregből csaknem a földig hajolt s lefelé lógó fejjel, kifordított kézzel csinálta végig a legnagyobbszerű lövészeti mutatványokat a levegőbe hajigált golyókra, vagy egyéb mozgó és álló célpontokra. Stuwer, a bécsi pirotechnikus népszerűsége vetekedett az eddig felsoroltakéval. Gyakran rándult le Pestre, ezerféle színes rakétái, forgó, sistergő napjai, tűzzuhatagjai mindig óriási publikumot vonzottak; a legnagyobb hatást akkor érte el, amikor Budavár visszavételét mutatta be izzó, lángoló, tüzes képekben. Bednárz, aki utána próbálkozott, nem tudta találékonyságban, ügyességben pótolni őt. Az osztrák bookmaker-képviselő, sportlaptulajdonos és léghajós Silberer Viktor Vindoboná-ja is az állatkert területéről szállott fel egynéhányszor, valamint egy-két esztendővel későbben miss Leona Dare, egy bájos fiatal leány, aki pusztán a fogaival kapaszkodott a léghajójáról lógó kötélbe s egy bizonyos magasságot elérve, ejtőernyővel szállott alá. Egy ilyen alkalommal a Sacré Coeur István-úti kertjébe zuhant. A szigorú apácák megdöbbenve látták az egy szál trikóba öltözött léghajósnő közéjük pottyanását, de mikor észrevették, hogy a kissé vehemens eséstől elájult, keresztényi szeretettel vették ápolás alá s persze köpönyeggel is ellátták, hogy hazamehessen.

Minden esztendőre jutott egy-két ú. n. etnográfiai bemutatás is, értve ezalatt különböző exotikus népek csoportjainak idehozatalát. Felvonultak iramszarvas vonta szánokon a nyers állatbőrökbe öltözött szamojédok és lappok, eljöttek idomított elefántjaikkal s plasztikus, párduc-hajlékonyságú asszonyaikkal a szingalézek, tevéikkel a gyapjas hajukat vörösre festő kávébarna szomáliak, az asanti négerek, az ébenfekete szudáni mahdisták, a zulu-kafferek, a dahomeyi amazonok; eljárták nemzeti táncaikat, rendeztek egy kis műháborusdit, a végén persze ünnepi tort csaptak. Legtovább maradtak emlékezetben a sioux-indiánok. Ezek egész nagy táborral jöttek, cowboyok is voltak velük s amolyan Buffalo Bill előadást tartottak, lövöldözéssel, postarablással, skalpgyűjtéssel, kémek nyomozásával és elfogatásával, vértörvényszékkel; aztán nagy megbékélés következett a »sápadtarcuakkal«, a wigwam előtt elszívták a békepipát, elásták a tomahawkot. Nagy munka volt a forró júliusban ez a komplikált produkció, nem csoda, ha beleizzadt földet söprő tolldíszével »Nagykígyó«, a cinóbervörös képű, harcias sioux-főnök. Egy tucatnyi skalp lógott a szalagokra fűzött, félelmetesen csörömpölő kecskekörmökből összeállított övében. Odatámaszkodott a mutatványostér kerítéséhez, törülgette gyöngyöző homlokát. A közönség már oszladozott, de mégis éppen elegen hallották, amint megszólította az ott álló rendőrt: »Tyhű, komám, de kutya meleg van!« A másik pillanatban már ijedten szítta volna vissza a jó magyar kiszólást, de későn, a rendőr elárulta, hogy a magyarul beszélő »Nagykígyó« hétköznapokon halvéárús »török« a Haris-bazárban.

*

Megépült a Wulff-féle cirkusz vasháza az állatkert területén, Masson, »Marseille bikája«, birkózásra szólította az atlétákat, a vendéglőbe Vampetics költözött át harsogó katonazenével a délibáb-utcai »Tyúkketrecből«, e kedves művészkocsmából, a millénium évében Marmorek felépítette Ősbudavára remek gót és renaissance-palotáit, mecsetjeit és Abdi basa konakját. Serák Károly nagyszabású fajbaromfitenyésztést alapított, évente sorsjátékot rendezett, amelyen igen alkalmatos kis nyeremények gyanánt egy-egy medvebocs, farkaskölyök s efféle szerepelt. Egyik üzleti próbálkozás a másikat hajszolta, a legtöbb sikerült is, de – másoknak. Az állatkert a sok kísérletezésben kiszorult önmagából, pusztulni kezdett, csapás csapás után érte, a Jónáson kívül már alig volt négylábú lakója, a pesti élc azt hirdette, hogy vasárnapokon hordárokat bujtatnak a kimult oroszlánok bőrébe Potemkin-fenevadaknak. A közönség eljárt a Vampeticsbe, a cirkuszba, Ősbudába, de magától az állatkerttől hovatovább elszokott. Serák meghalt, az utóda Lónyay Géza nem tudott már lendíteni a dolgokon, végre is beleszólt a kormány, feloszlatta a nemes felbuzdulással alapított társulatot, mindent átvett a főváros s milliós költséggel, de igazán nagy stílusban Hagenbeck modorában 1912-ben megnyitotta a régi helyett az új állatkertet.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA, 1920

https://mek.oszk.hu/18300/18323