Egyesek szerint jószívű ember vagyok. Egy hivatását gyakorló papnál ez nem is olyan nagy hiba. Szolgálati rendünk előírásában ott is van a vasárnaponkénti rendszeres felhívás továbbadása: a jószívű adakozót szereti és megáldja az Isten. Ne részletezzük most ezt a kedves teológiai tételt, de így igaz: engem szépen megáldott az Isten, hiszen van egy kedves feleségem és három ügyes fiam. Ez az áldás, és nem a fordítottja: három feleség, és egy fiú…
Jószívűségem egyik bizonyítéka a következő eset.
Félhomályban úszó vársétányon sétáltam hazafelé, a padokon többnyire ketten ültek: egy fiú és egy lány. Bernády városában azért még ez a divat: egy fiú – egy lány, egy fiú – egy lány. Nem a hatvan felé közeledő, nyugdíjra kacsintgató férfi nosztalgiája, irigysége szól belőlem, magam is voltam húszéves, és éppen azokon a padokon ültem; én is így szorítottam egy lánynak a kezét. Azt azért ne firtassuk, hogy most már csak a cipőm szorít, s az akkori lány is hétdioptriás szemüveggel sétáltatja unokáját.
Ahogy sétálok hazafelé, hátam mögött egyre távolabb marad II. Rákóczi Ferenc mellszobra. Ekkor egy időtlen arcú nő közeledik felém. Egyenesen felém tart, és nagyon nézi a szemem. Hihetetlen helyzetekben találkoztam már eddig emberekkel, akiket egyből nem ismertem fel: koncerten vagy temetőben, magyar parlamentben vagy a Laci-csárdában, zsúfolt autóbuszon, ahol általában nem a műanyag mokettán állunk, hanem egymás lábán.
De voltam már Lipcsében is első osztályú szállodában, ahol kelet-európaiként csak ötödik próbálkozásra sikerült a fürdőszobában a csapot megengedni. Elzárni már egyáltalán nem sikerült. Nem is megyek azóta Lipcsébe.
Eddig jutottam el múltba révedt gondolataim megszépült során, amikor odaérkezett az időtlen arcú nő, és finom mozdulatával jelezte: ne tovább… Halkan megszólított: – Leégett a házunk Cikmántorban, a gyermekek nincs, ahol aludjanak, ma még nem is ettek semmit…
Olyan természetes alázattal, segélykérő ábrázattal csüngött tekintetemen, mintha magától értetődően az én feladatom lenne felkarolni: etetni, itatni, füröszteni a pórul járt családot, sőt születésnapjára csokis tortát vinni. A csokis torta gondolatánál összerezzentem, mert egyszer azt hallottam, hogy egyes nőknek évente három születésnapjuk is lehet.
De a tűzesettel sem volt minden rendben, hiszen éppen aznap jöttem haza Segesvárról, és a cikmántori, jó erőben lévő munkanélküliek nem tüzet oltottak, hanem szomjat, és nem kútvízzel, hanem Bergenbier sörrel. Gyanút fogva, két kezemmel elegánsan benyúltam a kabátom zsebébe, rutinmozdulattal kihúztam a zsebek bélését, hadd lása, milyen elhagyott, szegény, ágrólszakadt magyar vagyok.
Erre a cikmántori nő apró szemei egyből kitágultak. Hihetetlen gyors mozdulattal kiragadta zsebemből a kikandikáló 50 lejest. Mielőtt megmagyarázhattam volna, hogy a három fiú és egy feleség otthon várja a tejet meg a kenyeret, amit útközben kellene a kisüzletből megvásároljak, ártatlan képpel intett búcsút, s jó hangosan, hogy a padon ülők is tanúi lehessenek, hálálkodott:
– Az Isten áldja meg magát, jó ember!
Mit tehettem e szomorú félhomályban? Én, aki a szószékről hirdetem az áldást, most ötven lejért veszítsem el a cikmántori asszony „belém helyezett” bizalmát? Hiszen ülő, csókolózó tanúk igazolhatják, hogy ötven lejért cserébe, jó sötétszínű áldást nyertem. S az sem megvetendő, hogy jó embernek nevezett.
Mire a lábamba visszaérkezett az erő, a szívem is újból hatvan és hetven között vert percenként, a cikmántori, tűzkárt szenvedett, füstszagú hölgyet elnyelte a város. Húsz éve elhunyt nagyanyám kedves mondása jutott eszembe: bottal ütheted a nyomát. Szívesen átalakítottam volna nagyanyámtól tanult közmondásunk egy részét, én nem a nyomát ütöttem volna bottal, de már késő volt.
Otthon csendben, halkan megkerestem télikabáton belső zsebében lapuló dugi-pénzem, elvettem 50 lejt, és szolgálatkészen elindultam kenyeret meg tejet vásárolni az „egy feleség, három fiú” összetételű családomnak. Pár perccel azelőtti „találkánk” tanulságait fontolgatva érkeztem meg a sarki kisüzlet lépcsője elé, amikor a cikmántori asszony éppen kilépett az üzletből, kezében két üveg konyak és három csomag búrmogyoró. Szemtelen mosolyával felém intett:
– Köszönöm! – és azzal tovalibbent a sűrű éjszakában.
Így tanultam meg, hogy Cikmántor azért más, mert ott a tüzet konyakkal és búrmogyoróval oltják.

Ötvös József, (1952) ny. lelkész, szerkesztő, Marosvásárhely

* Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény). Juventus Kiadó, 2021. Marosvásárhely. Szerkesztette: Bölöni Domokos