POR ÉS HAMU

Ma délután sírok között kószálok. Felhők kárpitozzák a szemhatárt, a Père Lachaise márványangyalai fölött gyászfüggönyök lógnak, a levegő fojtó, s a csend akkora, mintha neszfogó szőnyegen járkálnék.
Ballagok felfelé a hegyre. Szemembe ötlik a krematórium három zömök, szürke kupolája, s két óriás kéménye, mely szennyes füstöt pipál az égre.
Egy sipkás szolga, a sírásó új típusa – hámormester, vagy fűtő – azt mondja, hogy még hamvasztanak, de legyek nyugodt, később majd bevezet, megmutat mindent. A kőpadokon gyászfátyolos nők ülnek, sápadtan, az izgalomtól aléltan. Várják a hamvvedret.
Szitálni kezd az eső. Bemenekülök a szárnyépületbe, a kolumbáriumba. Hosszú falon, egyforma kis négyszögletű rekeszekben, melyek a posták levélosztályozó szekrénykéihez hasonlítanak, nyugosznak az urnák, befalazva, egy felírással, virággal ékesítve. Minden fehér. A lelkek ezekből a falfészkekből, ezekből a galambdúcokból rebbennek kifelfelé, a csillagok közé, vagy lefelé, a semmibe, bölcseleti meggyőződésük szerint.
Most jön értem a szolga, kulcsköteggel kezében, s én bandukolok utána. Sötét pincefolyosón haladunk át. Köröttünk felhalmozott kokszhegyek. Cipőink alatt csikorog a szénpor. Minden fekete. Kormos fűtők ácsorognak, ördögszerűen, lapáttal. A levegő forró, mint egy üveghutában. A kohók sohasem alusznak ki, évtizedek óta virraszt itt a tűz, az örök tűz.
Előbb a szertartástermet tekintjük meg. Padok sorakoznak, a rokonok részére. A koporsót beemelik egy ajtón, az összecsapódik, s a holttestet, melyet mindössze egy ing takar, ráhelyezik arra a csigákon mozgó, azbeszttel borított hordágyra, mely ettől a pillanattól kezdve emberi kezektől érintetlenül, gépszerűen mozog rendeltetése felé.
Egy gomb nyomására a hamvasztó vaskapuja felpattan.
Vörösen izzó kemencét látok, fehér és halványlila lángnyelveket, s noha tíz lépésnyire állok a hőforrástól, ösztönösen visszatorpanok. Az ezerfokos hőség süti arcomat, pörköli hajamat. Nyilván érzi, hogy itt van ellensége, az ember, s végezni akarja szokott munkáját. Én gyöngéden tiltakozom ellene. A homlokomba lógó fürtöt félrecsapom.
A tűz pontosan ötvenöt perc alatt hamvaszt el mindenkit, felnőttet, gyermeket egyaránt. Először a haj gyullad meg és az ing, de ekkor a bőrt már hamuréteg borítja, gyorsan lobban ki – hatalmas lánggal – az izmos-rostos szív is, csak a máj ég el lassan, utoljára, ez a kaján, epés szervünk dacol legtovább – rosszhiszeműen -a megsemmisüléssel.
Utána a csontszilánkok áttetszően, pirosan ragyognak, mint az izzó üveg. Órákig pislákolnak a hamuban, később hűlnek ki teljesen.
Naponta két-három hamvasztás van. De a kórházak, klinikák minden hónapban hatvan holttestet szállítanak, ismeretleneket, vagy olyanokat, kiknek nincsenek hozzátartozóik. Ezeknek földi maradványai nyitott kővályúban hevernek, összekeverve, közös sírban, mindenki prédájára. A vérbajosok csontjai vörnyeges, a tüdővészeseké elefántcsontsárga. Holtunkban sem vagyunk teljesen egyformák.
Megérintem a fehér, lisztszerű hamut, kezembe veszem a dirib-darab csontokat. Ennyi marad egy emberből. Kilencszáz-ezer gramm éghetetlen csonttörmelék, mészsó, foszfor, melyet a tűz se bír megemészteni. Ez százezer év múlva is lesz, rejtélyesen és elpusztíthatatlanul.
Horatius énekelte: „Non omnis moriar”.

Pesti Hírlap, 1927. szeptember 4.