Esiiiiiiiiiiik

Esik, mint Londonban. Akkor inkább Párizs. Róma már megvolt. A porszívózás várhat, úgyse jön ide senki. Másodpercnyi lélegzet jut, hogy épp senki nem áll damoklészileg fejem fölött mint terminus furunculus, úgyhogy lazulok. Lapis lazuló. Halottak cirkálnak agyamban, sok öngyilkos idő, meg nem írt sorok kísértenek. Végre egy jó levél, rügyeznek a fák, fehér bolyhok sarjadózöldben, a bontás virágai szemközt, amikor fennvaló vagyok én.

Takonymegamorte

Péntek is elmúlt, ittmaradt, mikrohullámú konstans emlékek méhrákos párjanincs kolozsvári orvosszobák intelmei légbeszállók, oly sok halál jutott minékünk, miért e dörgedély, óh mondd, de tárcsáz elvirád pedig nem ő s nem az, csak megholt már, de mind e kockázatra vár, a delma férj, az átvirraszott éj, a botanikus kertbazár, mi sírba zár, de hagyjad már, Uram, e kínt, hiszen elfogyunk mi egyszer s mind, hagyd már, hogy haljunk mi még egyszer úgy, ahogyan kell, s ne tököljön a hely, a szó, a száj. Ó, fáj.

Megint halál

Láttam hegyeidet, Uram, japán kávéscsésze voltál, aranyozott széllel. Fekete táskák mélyén tág szemek, hófehér száraz könnyek, kába álomfelhők olaszországi vécékről, nagy vizek, koporsócsónakok, koszorúk, érgörcsök, árvácskatemetés, sietős lemaradás. Napok tűnnek el a semmiben, s így mi is tegnap voltunk. Bocsánatos boldogság, mindörökké, amíg kinőnek orrunkból a kaktuszok.