STOCKHOLMI ALKONY

Berlinben szálltam vonatra. Nyomban leheveredtem egy félfülkében, elfüggönyöztem, s füstöltem, teáztam, olvastam, aludtam fölváltva, nem törődve azzal, merrefelé zörgünk, s reggel van-e, vagy este. Egyszer csak vizet hallottam csobogni magam körött. Tavon úszott vonatom kocsija, szűk, pöfékelő kompon. Később ismét a földön lihegtünk. Aztán egy gyors tengeri hajó vett hátára, mint Orpheuszt a delfin, már a skandináv félsziget felé igyekeztünk, vastag hajókötelek gubancait bogozva, tengerészek kukkantak be félfülkémbe, mely már majdnem állandó lakásommá lett. Végül Svédország szilárd talaján vágtattunk, vörös városok, kék vizek, zöld fenyveserdők, fekete gyártelepek között, s délután fél ötkor, a korán leszálló nyirkos svéd alkonyban megérkeztünk Stockholmba.
Mire vártam? Arra, hogy itt, ahol sohase jártam, egyszerre megvalósul gyermekkori tündérálmom, mindaz a sejtelem és rendkívüliség, melyet egy ismeretlen helyről szövögetünk évek hosszú során át, hogy csak hallottunk, vagy újságok cikkeiben olvastunk róla. Nem ez történt. Vitte a hordár a poggyászom a pályaház kivilágított jegypénztárai között, s egy gépkocsira tette. A gépkocsis azzal a hanyag-figyelmes mozdulattal hajolt felém, mint mindenütt a világon, amikor a pályaudvar előtt egy utastól a címet tudakolja, s szó nélkül indult. Közkerteket láttam, padokat, szobrokat, államférfiak és költők viharvert érckoponyáját. Közlekedési rendőr állt a sarkon, s a járdaszigeten tolongó gyalogosoknak jelt adott. Piros és kék lángbetűk ragyogtak a háztetőkön, egy gyermektápszert, vagy egy töltőtollat hirdetve, s az utazási irodák neon-rudaktól bekeretezve, tündöklő villanyfényben lubickoltak. Egy fiatalasszony izgatottan tárcsázott az utcai telefonfülkében. Sajt-kereskedések sárga csöndélete tűnt föl az egymással feleselő szagok álcázásával és az ezüstpapírok csillogásával, patikák rózsaszín és piros üveggolyója, azzal a szegény, meggyötört emberrel, akinek, úgy látszik, sohase múlik el a fejfájása, hentesüzletek díszlete, a hentes hatalmas alakjával, aki vérrel befröccsentett fehér köpenyében hosszú kését mutogatva, szinte szemérmetlenül járkált vevői között, mint valami elvetemült gyilkos. Számológépek zenéje csilingelt a levegőben. Szállók előtt kapusok, kifutófiúk füttyentettek gépkocsiért. A főposta előtt levelek röpködtek fehér sirályszárnyukon, és színes bélyegek, mint a kolibrik. Könyvesboltok komoly, áhítatos csöndje csalogatott. Mindez oly otthonos volt, oly meghitt és ismert, hogy elcsodálkoztam.
Ekkor pedig, ott az idegenben, a stockholmi alkonyban, fölszakadt szívemből egy testvéri kiáltás. Város, köszöntelek. Mindegy, hogy mi a neved és merre fekszel, északon vagy délen, lehetsz te Athén, Varsó, Palermo vagy Koppenhága, nekem maga a fészek vagy, az otthon. Mennyit papoltak a természet nemzetköziségéről, egy fűszál és egy rózsa jóságáról, mely mindig egyforma nyájassággal fogadja a számfizöttet, eszébe idézve legrégibb emlékeit. A város az igazi nemzetköziség, a város az igazi emberi közösség diadala, a város az igazi nemzetfölöttiség. Ha nyelvét nem is beszéljük, értjük néma jelbeszédét, értelem-teremtette mértani beosztását, azonos szokásait, mentőállomásait, gőzfürdőit, kézápoló termeit, vendéglőit. Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy haza érkezem.

Pesti Hírlap, 1935. november 17.

Forrás: Európai képeskönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978.