Előadás után asztalomhoz invitáltam a Három nővért. Nem éppen Úri murira, de nem is csak Egy pohár vízre. Tokaji aszúra. Kortyolták is az Édes mérget szaporán. És csevegtek gerincbizsergetőn – három Énekes madár. Úgy villogtak a terasz félhomályában, mint Macska a forró bádogtetőn. Ők tudják, mi a szerelem. Elméláztam: ilyenek lehettek A tündérlaki lányok. Érettségi előtt. Vajon milyenek lehetnek ezek az Olympiák Bűnbeesés után? De meg tudnám osztani velük Egy szerelem három éjszakáját!…
Az volt a Szentivánéji álmom, hogy néhány pohár után valamelyikük csak felszáll A vágy villamosára, s akkor enyém a Csókos asszony.
Kisvárdadva oda is súgtam egyiküknek: „Lépjünk le a Cseresznyéskertbe!” Mira ő csalfán visszasúgta: „Ne most, drágám!” De A bor hatására már felröppent bennem Az ifjúság édes madara, s kéjesen odasúgtam a
másodiknak: „Mindent a kertbe!” Ő erre huncutul rázta a fejét: „Majd ha Eljő a jeges”.
A harmadikkal már vártam, míg a nedűtől szemében
fellobban a Fáklyaláng. Vele nem kerteltem, lehengerlőn búgtam neki: „Szerelmem, Elektra!”
„Hazudj igazat!” – jött a kuncogó válasz. – Imádok férjhez menni, de nem ilyen Kakuk Marcihoz.” Egyszerre Vörös és fekete lettem, bár nem voltam még úgy elázva, mint Az esőhozó ember. Zavaromon a három Kaktuszvirág cinkosan összenevetett, kecsesen kisétált a teraszról, és ellibbent a Lila ákácok mentén a „Vén Európa” Hotelbe.
Amint a szálló elnyelte A salemi boszorkányokat, rámtört A hosszútávfutó magányossága. Erről jutott eszembe: nem ártana egy Hosszú út az éjszakába. Hátha kárpótlásul belebotlom A tisztességtudó utcalányba, esetleg Osztrigás Micibe, vagy legalább A windsori víg nőkbe.
Sosem lehet tudni. Döntöttem hát: Orpheus alászáll. Egy kis Macskajátékra.
És lám, Az édentől keletre, ahol Csendesek a hajnalok, mert nem Száll a kakukk fészkére, de még A csapodár madárka se jár, elém toppant…ki is? Nóra? Netán A bolond lány? Vagy maga A kopasz énekesnő? Nem láthattam tisztán A sötétség hatalma miatt. A makrancos hölgy egyből nekem esett, s pillanatok múltán A király meztelen volt.
Akkor döbbentem rá: a sors nem éppen Szant Johanna vagy A tanítónő, de mégcsak nem is A dada karjaiba sodort. Hanem egyenesen a Karnyóné karmaiba. Aki azon nyomban meg is rendezte a Chioggiai csetepatét. Sajnos, igyekezete nem volt más, mint Sok hűhó semmiért.
Mert elkerül a Vágy a szilfák alatt. Részemről: Egy csók és más semmi.
Így aztán A szuzai menyegző elmaradt. Tehetetlenül hevertünk a mezei rágcsálók társaságában: Egerek és emberek. A kaméliás hölgy lihegve vágyott: Liliomra, Budai Nagy Antalra, Solness építőmesterre, A tizenkét dühös emberre, Czilleire és a Hunyadiakra, Jegor Bulicsovra és a
többiekre, a Gimnazistákra, a Takácsokra, a Katonákra, a Proletárokra…de legalább a Haramiákra.
Én meg bámultam a Boldogtalan holdat. Godotra várva.

Várdakeserű – a kisvárdai színházi fesztivál sztáritala

Székely Szabó Zoltán (1949) színész, újságíró, író, humorista – Marosvásárhely

*Forrás: Aranypálca. (Humoros rövidpróza-gyűjtemény). Juventus Kiadó, 2021. Marosvásárhely. Szerkesztette: Bölöni Domokos