(Bartha György kérdéseire válaszol Gergely Mátyás)


Sarány István: Előszó

Az interjú az újságírásban egy időben munkamódszer és műfaj. Munkamódszer, ugyanis az újságíró – aki alapvetően kíváncsi ember – kérdez, kérdéseivel irányítja, mederben tartja a beszélgetést, az alany pedig válaszol. Az így kapott információkat pedig beépíti a sajtóműfajok egyikének szabályai szerint megírt anyagba. Az interjú ugyanakkor műfaj is. Kérdések és válaszok rögzítésével az újságíró bevonja a közönséget a párbeszédbe azzal a céllal, hogy információt közöljön a számára, vagy – ha olyan az alany és a téma – múvészi élményt nyújtson. Az interjúk között is külön helyet foglal el a portré interjú. Ennek a ma egyre ritkábban fellelhető műfajnak egyik legjobb művelője Kosztolányi Dezső volt. S a műfajt azért vitte tökélyre, mert portré interjúiban alanya „arcának” megrajzolására törekedett, párbeszédes formában. Elsődleges célja nem a téma körüljárása, valakinek a leleplezése volt, hanem alanyának a bemutatása, kidomborítása annak, hogy beszélgetőtársa milyen ember, milyen személyiség. S itt jön be az információközlés mellett a másik cél: esztétikai élményt nyújtani az olvasónak. A műfaj egyre ritkább előfordulása pedig annak tudható be, hogy alapos felkészülést, a világban való jártasságot, az alany életének és munkásságának alapos ismeretét, no meg a szakma ismeretét feltételezi. S rohanó világunkban kevesen szánnak időt minderre.
Kosztolányi elsősorban érzékeny lelkű költő volt, a nyelv nagy mestere. Kenyérkereső mestersége volt az újságírás, a költő érzékenysége tette színessé újságírói, riporteri munkásságát.
Jelen kötet is egyetlen személy – vállalkozóként és közösségének kovászaként ismert Gergely Mátyás – arcképét megrajzoló interjú. A kérdező nem újságíró, de a műfaj avatott művelője, aki ugyancsak költőként és műfordítóként bizonyított érzékenységével, a lélek rezdüléseinek finomságai feltárásának képességével rendelkező Bartha György nyugalmazott magyartanár.
A beszélgetésből kiderül, hogy a kérdező és a kérdezett jól ismerik egymást, földiek, akik számon tartják, figyelemmel kísérik egymás életpályáját, teljesítményét, beavatottként összefüggéseiben látják és láttatják a dolgokat, az érintett témákat.
A kettejük beszélgetéséből pedig kikerekedik a nem mindennapi életutat befutott Gergely Mátyás arcképe, ugyanakkor egy ember és szűkebb környezete életének bemutatásával hiteles képet fest arról a zaklatott, sok változást megélt korról, amely az elmúlt közel száz esztendőben meghatározta létünket. Gergely Mátyás életútja azt példázza, hogy akarattal, kitartással, következetességgel, folyamatos tanulással és némi szerencsével ki lehet törni a peremlétből, a magunk javára fordíthatjuk a történelem látszólag kedvezőtlen változásait is.

*



Nem messze van ide Kászon,
útja végig fehér vászon,
ballag rajta valaki,
bizonyára Ballagi.
Fején kucsma, lábán csizma,
nyakában meg nagy tarisznya,
kajla bajsza csupa dér:
estére csak odaér.
(Kányádi Sándor: Ballagi)

B. Gy. : Minden ma élő ember végtelenül szerencsés, mondhatni: kivételezett. Mert gondoljuk csak meg, az a vérvonal, amelynek – egyelőre még! – egyik utolsó képviselője, a generációknak az a végeláthatatlan sora mennyi veszélynek volt kitéve, hány esetben sérülhetett volna, akadhatott volna el, kerülhetett volna vakvágányra annyi ezer, millió év viszontagságai alatt: eljegesedés, vadállatok, éhínségek, pestis, ezerféle egyéb nyavalya, “szapora” gyermekhalandóság, baleset, háborúk, meddőség, szingli, gyerektelen özvegység, stb. És mégis, mindezek ellenére eljutott idáig! Meg aztán az evolúció könyörtelen “ollója” is “kinyírja” a tévelygőt, az élhetetlent. Nem véletlen elszólás, nem üres szó ez a Bibliában: “Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyediziglen…”
Gergely Mátyás, csupán az emlékezetre alapozva, anélkül, hogy elmélyült genealógiai kutatásokat végzett volna, visszafele három generációig vette számba családfája “ágait”. Szabad, kászoni székely ősök a felmenői. Joggal tarthatja magát tősgyökeres kászoni székelynek, hiszen a megvizsgált három generáció családnevei: Gergely, Barta, Csoboth, Mihály, stb. az előző századok kászoni székely „lustráin” végig jelen vannak.
Nem csupán a génjeinkben hordozzuk a felmenőink erényeit, hibáit. Jellemünket befolyásolja az a természeti, társadalmi, földrajzi környezet is, történelmi, civilizációs „ájer”, amelybe beleszülettünk, ahol felnövekedtünk, élünk. Gergely Mátyás olyan szabad, székely kászoni ősöket tud a háta megett, akik a lepergett századok során megpróbálták elkerülni, leküzdeni a hűbéri függés (majdnem) minden formáját. Milyen áron? Állandó hadikészültség, határőrszolgálat, hadbavonulások, jelenlét Európa harcterein Vaszlujtól, Tyergovistétől, Gyurgyevótól, Miriszlóig, Goroszlóig, Bécsig, Lengyelországig, Galíciáig, stb… Közben, ezalatt állandóan résen lenni, hogy a helyi és országos vezetőik, katonai potentátok ne nyirbálják meg a szabadságjogainkat. Ha erre mégis sor került – márpedig sor került eléggé gyakran, olyannyira, hogy a XVII- XVIII. században a közszékelyek jogai alig különböztek a jobbágyokéitól – , felkeléseket szítni ezek visszaszerzésére. Hitelt adni azoknak a hatalmukat veszélyeztetve látó nagyoknak vagy éppen feltörekvő, hatalomra áhítozó új vezető-jelölteknek, akik kezük írásával, levélben ígérik az elorzott szabadságjogok visszaszolgáltatását. Ha mellé állunk, hogyha segítjük őt harcaiban. Ha aztán a megingott széküket ideig-óráig bebiztosították, sikerült felkerülni a polcra, bölcsen megfeledkeztek ígéreteik beváltásáról! Hányatott történelme során elragadott szabadságjogai visszaszerzése érdekében hányszor fogott fegyvert saját urai ellen is a székely? Mondhatni, a székelység egész története során permanens forradalomban élt, csak a XVI. században és a rákövetkező századfordulón nyolc vagy kilenc felkelést kezdeményezett, és ugyanannyiszor vérzett el a székely szabadság a Zápolya, Martinuzzi, a János király és a Báthoriak, majd Básta zsoldosainak (és egyéb kalandorok!) csapásai alatt.

„Székely támadt?” „Székely bánja!” 1)

Amikor – végre – a székelységből kiemelkedett vezető kerül a fejedelemség élére (Székely Mózes), csak Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék székelységét tudhatja maga mellett, Csík, Gyergyó és Háromszék köznépe a Rudolf császár által felbérelt Radu vajda mellé pártol. Sikerül a székelyt székely ellen harcba küldeni! Az eset Mihály vajda alatt megismétlődik!
Megkérdezlek, Mátyás, mit tudsz Kászon-szék történetéről? Meg azt is, milyen forrásból merítetted az ismereteidet?

G. M.: Kezdem a kérdés második felével. Orbán Balázs: Székelyföld leírása első kötetéből származnak az értesüléseim (XI-XII. fejezetek)2), de felhasználtam egy újabb kiadású, 1992-ben megjelentetett történeti munkát is: Imreh István és Pataki József: Kászonszéki krónikáját.3) Mondhatni a szerzőpáros adatait Orbán Balázs kritikájaként (is) értelmeztem, kihagyva a „horkás” és „rabonbános” Csíki krónikára történő hivatkozásokat. Pedig, bizisten, kedvem lett volna rá ezeket az adatokat is bevonni, hiszen Bálványosvár hajdanvolt ablakai „benéztek” a Kászonok völgyébe (a távolság légvonalban alig 15 km). S mivelhogy nem vizsgáztatsz, gondolom, nem veszed zokon, ha néha-néha a neveknél, dátumoknál, idézetek esetében a jegyzeteimbe is belenézek!
Már Orbán Balázs is Kászont mint a csíkiak kirajzása, kolonizációja révén belakott területet említi. Éppen csak az időpontot helyezi a fentnevezett szerzőpáros Orbánnál jóval későbbre, a XIII. sz. elejére. A kászoni székelyekben mindig megvolt az óhaj, hogy királyi szabadalomlevelet nyerjenek, és hogy a király (lapról idézi): „őket Csíktól különszakasztva, saját maguk közül választandó királybíró és hadnagy alá helyezze, hogy nekik székezési jogot engedjen.” (Orbán 1868. XII. 51.). Erre kedvező alkalom került, amikor, 1395-ben Zsigmond király moldvai hadjárata idején a kászoniak ugyancsak vitézül harcoltak a király seregében, amikor pedig emez felajánlja nekik (mint a mesében!), hogy teljesíti bármely óhajukat, a kászoniak nem pénzt, gazdagságot, címeket kérnek uralkodójuktól, hanem olyan jellegű adománylevelet, amely a fent felsorolt szabadságjogokat garantálja. A király teljesíti kérésüket.
Csakhogy az örök ellenfél, a csíkiak ezt nem nézték jó szemmel, ezért – fondorlattal – szert tesznek rá, megszerzik maguknak a kászoniak számára kiállított királyi kiváltságlevelet. Nevezzük nevén a tényt: ellopták tőlünk! A kászoniak 1457-ben Pataki Antal lófőt küldik el Csíkba az okmány visszaszerzése ügyében, akit a csíkiak elfognak és Szenttamáson, Nagy Lázár István házánál tartják elzárva. Ennek fia, Lázár Bálint megszökteti a foglyot, és, tartva a következményektől, maga is a Kászonokba menekül. Megígéri a kászoniaknak, hogy visszaszerzi az elveszett szabadságlevelet. A feltétel (itt is egy papírról idézi): „ha a kászoniak » engemet közikbe béfogadnak, nékem őközöttök üléshelyet adnak minden hozzátartozóival fiúról fiúra, mint annak módja.«„ A kászoniak befogadják, birtokot, megélhetést és a szék vezetésében rangjához illő besorolást biztosítnak a számára.
Mátyás király 1462-ben, medgyesi táborából két ítélőmestert, Gergelyt és Bodó Gáspárt, valamint Bodó M. prépostot küldi ki, hogy felülvizsgálják a székely székekben folyó joggyakorlatot, ítélkezéseket. Lázár Bálint elérkezettnek látja az időt, hogy kezébe vegye a kászoniak elhúzódó ügyét, kérésére a király által kiküldött „bizottság”, meghallgatva 24, felében kászoni, felében csíki emberekből álló tanúságtevő csoport vallomását, a kászoniaknak ad igazat. (Egyetlen szentsimoni tanú vallott csak a csíkiak javára!) Lázár Bálint az ítélőmesterek által felhatalmazva megjelenik a király medgyesi táborában, a kihallgatási okmányokat felmutatva elnyeri a királyi kancellária kiváltságlevelét, amely az elveszett, a Zsigmond király okmányába foglalt szabadságjogait erősíti meg a kászoniaknak. A kászoniak kálváriája azonban még ezzel sem ér véget, ugyanis Lázár Bálintot az ellenfelei a királynál bevádolják, ennek még marad annyi ideje elfogatásáig, hogy az értékes dokumentumot egyik megbízható barátjánál elrejtse. Egy évbe is beletelik, amíg Lázár Bálint ártatlansága bizonyítást nyer, hazajön, és a kászoniaknak átnyújta a hőn óhajtott királyi okmányt, amelyet aztán az elkövetkező századokban több uralkodó, köztük II. Ulászló, Báthory István, Mihály vajda, Báthory Gábor, Bethlen Gábor is megerősítenek.
Kászon különálló köztörvényi státusa 1849-ig fennmaradt.

(Folytatjuk)

1) Uraink vérfagyasztóan metsző iróniája: Az 1562-i székely felkelés leverése után a II. János serege által a legyőzött székelységgel Udvarhelyen, illetve Háromszéken (Lécfalva) építtetett várak „elnevezései”. Egyéb: ugyancsak az 1562-i .székely felkelés leverése után, uraink, miután az elfogott vezetők felkoncolásával kitombolták magukat, a felkelésben résztvett közszékelyeknek, hogy tettükért egész hátralevő életükre megbélyegezzék őket, hogy élő mementók legyenek falustársaik számára, hóhérral levágatják az orrát, fülét. S közben elhíresztelték: ha a véka, amibe a levágott orrokat, füleket gyűjtötték, színültig megtelik, a még hátralevő elitélteknél az orrot, fület majd a fejjel együtt fogják levágni. A büntetendők ott tülekedtek hóhéraik körül: „Nekem is mess! Nekem is mess!”. [II. Jánosnak (János Zsigmond) válogatott kínzásnemek számára ötletért „nem kellett a szomszédba mennie.” Az apa, Szapolyai János volt az, aki izzó vastrónnal és vaskoronával „jutalmazta” a „paraszkirálynak” is nevezett Székely Dózsa Györgyöt, nem egészen egy fél évszázaddal azelőtt.]. Az orr- és fülmetszéssel való büntetés az 1596-os „véres farsang” alkalmával megismétlődik!

2) Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. I-II. köt., Fanda és Frohna könyvnyomdájában, Pest, 1868. (Hasonmás kiadás).

3) Imreh István és Pataki József: Kászonszéki krónika, 1650 – 1750. Európa Könyvkiadó – Kriterion Könyvkiadó, 1992.