“Megtettem mindent, amit megtehettem…” / 2.

(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből; Bartha György kérdéseire válaszol Gergely Mátyás)


B. Gy. : Mint egy happy enddel végződő mese! Azonban az élet a Kászonokban – azt gyanítom – korántsem zajlott ilyen nyugodt mederben, és főként nem mindig haladt a jó megoldás, a happy end felé! Mint ahogyan az általában lenni szokott! Erre még visszatérünk! Most arra lennék kiváncsi, miért használják többesszámban a fenti helynevet?

G. M. : Mert a községet (jelenlegi közigazgatási állapotának megfelelően ) 5 falu alkotja: Feltíz, Altíz, Impér, Jakabfalva és Újfalu. Ez az állapot az 1968-as „megyésítés” óta áll fenn. Azelőtt, tehát az én gyermekségem idején – Kászonújfalu különálló községet képezett. Ha külön említődnek ezek a helységek, a helynévhez még hozzáillesztik a Kászon- előtagot. 
B. Gy. : A fenti rövid históriai összefoglalódba hogyan iktatódik bele a családod története?
G. M. : Tudtam, hogy megkérdezed, készültem erre. Az átláthatóság szempontjából – gondolom – segítségünkre lenne, ha felmenőim utolsó két nemzedékét családfavázlat-szerűen foglalnám össze. („Keresztben” tartott A 4-es lapon az írás. Idemásoljuk azt is):



NAGYSZÜLŐK:
Gergely János – Gergely (szül. Barta) Teréz * Csoboth István – Csoboth (szül. Mihály) Rozália (1891 – 1942. II. 10) (1893 – 1983) * ( – ) (1884. X. 10. – 1960)
*
A házasságukból született 5 gyermek közül csak * A házasságukból született 4 gyermek közül
egy (Erzsébet) érte meg a felnőttkort: az édesapa a harmadik:

SZÜLŐK:
Gergely Erzsébet       Csoboth Márton
( 1923 – 1996)   (1916. jan. 7 – 1988 )

GYERMEKEK:

(Péterfi János) Gergely Teréz Gergely Mátyás Csoboth Rozália Gergely Olga
(1947. szept. 15.) (1948. dec. 16.) (1952. jan. 25.) (1955. ápr. 7. ) (1963. jún. 30.)

B. Gy. : Első észrevételem (mint – gondolom – bárki másnak, aki e rövid családfavázlatra tekint) hogy az öt testvér miért három családnéven van bejegyezve?

G. M. : Valóban, „adódik” a kérdés. Édesanyám, mint elvált asszony ment férjhez édesapánkhoz, azaz – ahogy falun mondani szokás – 1946. nov. 4-én csak úgy „összeálltak”, élettársi kapcsolatba léptek egymással, frigyüket pedig hatóságilag jóval később, 1967-ben hitelesítették, miután mind az öt közös gyermekük (köztük én is) megszületett. Péterfi János – legidősebb édes testvérünk – édesanyánk első házasságából származó nevét viseli. Az ötvenes évek politikai-társadalmi viszonyaira való tekintettel – valószínűleg – olyan meggondolások is számításba jöhettek, hogy ne kerüljön sor birtokösszegzésre, elkerülve így a kuláklistára való felkerülést. Hogy nem voltunk valamennyien egynéven, ez minket, gyermekeket nem érintett, semmiben sem befolyásolt, ugyanúgy szerettük egymást, mint az azonos családnevűek. Annyi, hogy az iskolában, hivatalokban később „magyarázkodni” kellett. Mint ahogy most is! Gondolom, ezzel le is zárhatjuk a kérdést, máskülönben a családunk ragadványneve a faluban Pipor volt (talán ma is az!), inkább ezen a néven szólítottak a falubeliek.
A családfára való tekintettel, néhány dolog, tény még további magyarázatot ígényel. Így például Gergely János anyai ági nagyapámról (született 1891-ben) megemlítem, hogy az első világháborút közvetlen megelőző időben végezte a sorkatonaságot, a háború kitörésekor kellett volna éppen leszerelnie, de visszatartották, a medgyesi huszárezrednél katonáskodott, futárszolgálatban. Az 1916-os román betörés visszaverésekor az Ojtozi-szorosban harcolt. Amikor a felszabadító hadsereg bevonult a szülőfalujába, az élen lovagolva, éppen későbbi jövendőbelijétől vette át a győztesnek kijáró virágcsokrot. Ebben az idősebb asszonyok jósjelet láttak: „Terka, meglásd, ő lesz majd a férjed! „ A jóslat beteljesedett, 1919-ben összeházasodtak. A családfa-vázlatban említést tettem arról, hogy – ami a korabeli egészségügyi viszonyokról árulkodik – anyai ági nagyszüleim gyermekei közül csupán csak édesanyám érte meg a felnőttkort. Talán az akkori félelmetes betegség, a torokgyík végzett velük, olyannyira beteg volt ő is, hogy meg kellett húzni érte a „halálcsengettyűt,” ám – végülis – kiheverte. Ha osztozik a testvérei sorsában, bizony, most nem volna, aki emlékezzék!
B. Gy. : A nagyszülők közül kik álltak hozzád közelebb?
G. M. : Talán, ahogy eddig beszéltem róla, már abból kiderült, hogy Gergely nagyanyót, Nannyókát kedveltük a legjobban. Annál is inkább, mivel az évek múlásával lassanként ötre szaporodó unokák gondozása, fenntartása, nevelése, a falusi elemibe való járatása, mi több: a háztáji munkák és a birtokon való gazdálkodás terhe is az ő nyakába szakadt. Az történt ugyanis, hogy édesapám a Regátban, különböző építkezéseken vállalt ácsmunkát, ahová édesanyám is követte, és csak szabadságra jöttek haza, kaszáláskor tartózkodtak itthon, foglalkoztak a családdal, hogyha az őket váró rengeteg munka mellett jutott volna idejük erre. A kb. 10 ha-nyi birtok rendezését részibe való bérbeadással, napszámmunkával oldották meg, aztán, ahogy a gyermekek felcseperedtek (köztük jómagam is!), erőnkhöz, tehetségünkhöz képest mi is kivettük a részünket a munkából. (Az édesapánkat nem csupán a kereset, a munkalehetőség csalta el, tartotta távol a falujától – és ezzel együtt a családjától is! – de csendőri múltja miatt a falusi hatalmasságok sem nézték jó szemmel. Erről egyelőre ennyit! Tehetséges, a világ dolgai iránt érdeklődő, gazdag lelkivilágú, szépen mesélő falusi asszony volt a mi Nannyókánk! Mi, unokák sokat köszönhetünk neki! Én, különösen. Most már elárulhatom: talán engem kedvelt a legjobban!

(Folytatjuk)

2021. október 11.

Szóljon hozzá!