(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Beleszülettél a kommunizmus kibontakozásának korszakába, amely különösen nagy terhet rakott a gazdálkodó emberek vállára, még ott is, ahol „egyben volt”, egységben dolgozott a család. A ti „ideje nagyrészében csonka családotok” hogyan tudott fennmaradni, hogyan tudta előállítani a rárótt beszolgáltatásokat?

G. M. : Az anyai nagyapa korai halála után (1942-ben, amikor eltávozott az élők sorából, még az 50. életévét sem töltötte be) a Gergely-birtok – névlegesen – kétfelé szakadt nagyanyám és édesanyám között. A közelebbi részek nagyanyámnál maradtak (ő volt az idősebb!), a távolabbi határrészeken elterülő földek a mozgékonyabb „fiatalok” , az édesanyámék nevére kerültek. Nagyanyánk tehát – bár velünk együtt lakott – a gazdálkodásban némi önállóságot is élvezett… Fontosabb dűlőnevek: a legtávolabbi Cecéle (kaszáló), ez vett a legtöbb időt és munkát igénybe, amíg betakarítottuk: kézi kaszával, tehénfogattal, stb. folyt a munka, Szitás, Szólát, Fenyős, Kisegres, (a felsoroltak mind kaszálók!). Szántók nevei: Templom dombja, Szetye, Réti patak, Impéri Damó, Damótető, Küsszék, Kétútköze, Tari hegye, Cseretető, Nyíralja, Lászlókert, Nádas, Szetye dombja, Györke, stb. A termesztett főbb kultúráink voltak: a pityóka, búza, rozs, zab, árpa. A kisebb ugarokon kendert termesztettünk, ez és a gyapjú volt a házi textiliák alapanyaga. Az istállóban, ólakban két tehén, borjak, 4-5 juh, hízósertés, majorság. A brassói Barta János nagybátyánk fiainak – az örökség fejében – évente két bárányt adtunk. Fent említettem: a földeket napszámossal, vagy felibe, harmadába kiadva dolgoztattuk meg. Ha az idénymunkákra napszámosokat fogadtunk, jelen kellett lennie a gazdának is, mert máskülönben nem sokat ért a munkájuk!
Amilyen mértékben haladt előre a kommunista rendszer konszolidációja, egyre nehezebbé vált fenntartani a meglevő birtokot. A beszolgáltatások volumene, a kvóta is évről-évre növekedett. A kuláklistára való felkerüléstől megmenekült a család, mivel a birtok két néven szerepelt. A nagyobb testvérek „belenőttek” nem csak a mezei munkába, az otthonról az év nagyobb részében hiányzó gazda szerepkörébe is. Ebben az időszakban jómagam inkább a pásztorkodást vállaltam, idősebb falusi emberek és velem egykorú társak mellett. A pásztorkodás lehetőséget adott különböző hagyományos gyermekjátékok gyakorlására, úgymint: rómázás, bírkózás. Az idősebbeknek megvolt a maguk módszere, hogy egymás ellen „hergeljék” az erőben és korban körülbelül egyivású gyerkőcöket: „te János (vagy Péter), a múltkor Zoli azt mondta nekem, hogy úgy a földhöz teremtett, hogy meg se nyikkantál!..Ha ilyen előzmények hatására eldurvult a játék, ugyancsak rájuk hárult a feladat, hogy lehűtsék a túlságosan felhevült kedélyeket, ne fajuljon verekedéssé a játék….Gombát, erdei gyümölcsöket szedtünk (hazavinni is!) az évszaknak megfelelően. Este a pásztortűz mellett, szalonnasütés közben hallgattuk az idősek meséit…

B. Gy. : Itt elkalandozhatunk a főtémától, tehetünk egy kis kitérőt! Mondtad, hogy nagyanyád is szokott mesélni, talán elalvás előtt. Emlékszel-e még gyermekkorod meséire? Ez még aktuális is, hisz téged is unokák vesznek körül…

G. M. : Azt hiszem, erre a kérdésedre adott válaszommal ki kell, hogy ábrándítsalak, ugyanis a Nannyóka meséi nem tündérekről, sárkányokról, a legkisebb királyfiról szóltak. Csendes, hosszú téli estéken azokat a történeteket mesélte, amelyek vele megestek…Korán árvaságra jutván, alig, hogy felcseperedett, a hasonló korú székely lányok sorsában osztozott: Brassóban, a nagybátyjánál, Barta Jánoséknál mint cselédlány kezdte a szolgálatot. Az itt szerzett párévi tapasztalattal nagyobb útra, messzebb merészkedett: Bukarest lett a következő állomás. Ott, ahogy nekünk mesélte, jobban megbecsülték a székely szolgálólányokat, mint Brassóban. Vagy éppen a magyar fővárosban, Budapesten! Értékelték azt, hogy szorgalmasak, tiszták, becsületesek, megbízhatók. Rájuk lehet bízni a pénzt, a kamra kulcsát. A nagy román költő, Arghezi édesanyja is így került fel – valamennyivel korábban mint nannyókánk – Szentkeresztbányáról Bukarestbe, akiről Ferenczes Pista költő könyvet írt…A Székelyföldről nem csak leányok, mesteremberek is kerültek szép számmal Bukarestbe. Fuvarosok, kocsigyártók, kerekesek, stb. Akik aztán megszervezték a zöldhatáron, vagy hosszabb útra is, a saját vidékükről származő cselédlányok szállítását a nagyobb ünnepek előtt, után. A lányok a keresetüket megspórolták. Ha a „doamna” bevásárlással bízta meg őket, a villamospénzt is félretették, inkább gyalog tették meg oda-vissza az utat. Így gyűlt a pénz a kelengyére. Azt már említettem, hogy nannyó már a brassói keresetéből „Singer” varrógépet vásárolt. Előfordult az is, hogy székely vidékről fiatal házasok együtt vágtak neki az útnak, együtt próbálkoztak meg azzal, hogy ”lefüleljék a természetes jószerencsét” . A férj építkezéshez szegődött el (született ács minden kászoni férfi!), a galaci kikötőben lett rakodómunkás, stb. , a feleség: cselédlány, a kettejük keresetéből 4-5 évi munka után, ha hazajöttek, földvásárlásra is futotta. Ilyen, gyakorlati dolgokról szóltak Nannyónk meséi! Ne feledjük, hogy a pénzkereseten kívül egyéb haszna is volt a brassói, bukaresti „kiruccanásnak”, szolgálóságnak. Azok, akik ilyen kenyérkeresetre adták a fejüket, kinyílt előttük a világ, megtanultak egy nyelvet, a szülőföldjükön ismeretlen ételek készítésében lettek jártasok, megismerkedtek a házvezetés fortélyaival, stb. Meg aztán, a cselédány nem maradt egész időre az, ha „ügyes volt”, előre haladhatott a „ranglétrán”: szolgáló, szobalány, szakács, házvezetőnő… Ha volt benne szorgalom és kitartás! És volt szerencséje!
Szándékosan kihagytam a cselédlányok életének szomorú, fájdalmasabb vonatkozásait. Aki kiváncsi erre, olvassa el Ferenczes Istvánnak Arghezi édeanyjáról írt könyvét! 1)
Ha volt gyerek a családban – mint ahogy a mi esetünkben is! – odahaza a nagyszülők nevelték.

(Folytatjuk)

1) Ferenczes István: Argheri – Ergézi. Hargita Kiadóhivatal, 2015. Csíkszereda