– Arielhez írott elégia-

Ahogy a fa törzséből kilépsz, hátadon a kéreg,
szemed igazgyöny, hallod, ahogy az alma földre hull,
tested gyümölcse emberi nyelven szólni sosem fog,
bohó kis angyal, viseld csak Orpheusz foga nyomát.

De légy derűs, talpad földet ér, majd kőbe faragják
új valód minden mozdulatát, lakkoznak, fényeznek,
tíz apró ágad irányít a könyvtár polcai közt,
hegyek, tengerek, poklok és mennyek vernek ott tanyát.

Álmatlan szolgák kuruttyolnak, s akár a varangyok
szerteszökdellnek, ha képes leszel még szeretni is,
szívedbe kalapált szögekkel, csendes alázattal,
testáld csak másra a mézes dalt, ne szítsd a vak tüzet.

Palotád hókupac, elpárolog vagy feloldódik,
ágyakban, iszapos földben, az alvilág fortyogó
tekintete nem ránthat magába, a lángok táncát
sem erre a csöppnyi szobára koreografálták.

Fogadd el szavam, Isten tűzhelye, és ne neheztelj,
hogy szennyesem időnként benned fered, tisztálkodik,
add át a kezed csapongó, bolond gondolatomnak,
ujjaid úgyis szétszórnak majd sok frivol szerepet.

2021. október 11.