“Megtettem mindent, amit megtehettem…” / 4.

(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Térjünk vissza az abbahagyott témához: Hogyan folyt a Kászonokban a mezei munka?

G. M. : A mezei munkák végzése, az, ahogyan azok egymás után következtek, minden földműves embernek a vérévé vált, betéve tudta, senkit sem kellett figyelmeztetni rá! Mondhatni, a gazdálkodó ember „rabszolgájává vált önmagának”! Az istállótrágyát főként a téli, kora tavaszi időben hordták ki a földekre. A jó gazdálkodó a trágyalevet sem folyatta bele a patakba, azt is – csak erre a célra alkalmas edényekben, hordókban – kiszállította a földjeire. Ha több állat volt a gazdaságban, a félreeső vagy gyengébb minőségű földekre is jutott istállótrágya. Az én gyermekkoromban műtrágyát nem igen látott még a határ! Úgyhogy – istállótrágyával feljavítva – a soványabb föld is jó termést adott. Mezőgazdasági gépek egyáltalán nem voltak a falusiak birtokában. Hogyha kislánctalpas traktort bérelt egy-egy gazda valamelyik állami gépállomásról nehezebb mélyszántáshoz, mi gyermekek körbecsodáltuk, hogy milyen szerkezet lehet az. Futottunk mellette kétoldalt az úton, bámultuk munka közben.
Mindezek ellenére az egész határ példás művelés alá esett, nem maradt parlagon talpalatnyi hely sem. Létezett még az ősi ún. „nyomásrendszer”. A gazdák egyöntetű elhatározásra jutottak, hogy egy határrészt, dűlőt egy évig felszántatlanul, megműveletlenül hagynak, amelyen aztán egy egész évig legeltették a juhsereget (kasározás).
Vetés: mindenki a parcelláiba azt vetett, amit akart, amire szüksége volt a családnak, ezen a téren nem volt semmi szabályozás. „Tarka” is volt emiatt a határ: egymást váltották a zöldszín, majd a sárga különböző árnyalataiban pompázó parcellák: búzavetés, pityóka, zab… A gabona vetése kézileg történt, nyakba akaszott tarisznyaszerű zsákból, marokkal szórta a gazda a vetőmagot. Aszerint állapították meg a földparcella nagyságát is, hogy hány véka vetőmag kellett a bevetéséhez. Ha a gazda azt mondta, hogy „egyvékás földem van Kétútközén”, mindenki pontosan tudta, hogy mekkora darab az.
A pityóka sem látott akkor még gépet! A vetés eke után történt, minden harmadik sorba. Kézi kapálás volt divatban, a második kapálást (hantolás) állatvontatású hantolóekével végeztük.
Betakarítás: a kezdeti fázisban sarlóval, később kaszával arattunk

B. Gy. : Még sarlóval is arattatok?

G. M. : Mi az, hogy? Le se tudnám tagadni. (Mutatja balkeze kisujján a heget). A tandíjat is megfizettem, amíg a kisujjam megtanulta, hogy ne maradjon el a többitől… A kaszával való aratás fejlettebb munkafázisnak számított. Mint ahogy az is! Nagyobb a „termelékenysége.” Miután ez meghonosodott, senki sem tért vissza többé a derekat „ölő” sarlós aratásra. Kaszával történő aratáskor „munkamegosztás” érvényesült a családon belül. A gazda, miután eldöntötte, hogy „kaszára érett a búza” (találomra letépett a vetésből innen-onnan két-három kalászt, a balkeze tenyerében elmorzsolta, egyik tenyeréből a másikba csurgatva kifújta közüle a pelyvát, majd elrágott két-három magot a foga közt, mi pedig, akik körbeálltuk, vártuk a kinyilatkoztatást: „pár napot még várhatunk az aratással”, vagy: „hogyha a Jóisten is megsegít, holnap nekifogunk… már vágják mások is!” Otthon a jól megvert kaszát ún. csaptatóval szerelte fel, másnap reggel, ha felszáradt a harmat, beálltunk az aranysárga búzatábla szélébe. Fentebb munkamegosztást említettem: a gazda lendületes kaszasuhintásokkal haladt előre, lefektetve a földre az első búzasort, a gyerek maroknyi búzából egy-egy kötőt készített, ezeket elébb-elébb lerakta a földre, a „marokszedő” asszony pedig felszedte a „markot” , és a kötőre keresztben ráhelyezte a kévényi learatott gabonát. A kévékötést egy nagyobb fiú egy félméternyi hosszúságú, egyik végén erre a célra megfaragott bot segítségével végezte. Már csak a kévék összehordása és a kalangyába rakása volt hátra. Végeztük pedig mindezt az izzó augusztusi nap alatt. (Fent kissé megszépítve, idealizáltan mutattam be a mezőgazdasági munkák „királyának” tartott aratást! Mert ezen sem mindig volt jelen a miénk, a gazda!)
Az aratási munkáról szóló mesélésnek ebben a szakaszában kérdi meg a mesélő a hallgatóságtól, hogy „kilenc kéve hány kalangya.” A Kászonokban egy kalangyába talán csak 9 kévét raktak.
A többi kalászos aratása is úgy történt, mint ahogy azt a búza esetében láttuk.
A pityókagumókat betakarításkor ugyancsak ekével „fordították ki” a földből, utána, ha az idő megengedte, jó mélyen többször is meg kellett boronálni, és mindannyiszor újraszedni a területet.

B. Gy. : Ha megkérdeznél engem, hogy az összes mezőgazdasági munkafázis közül melyiket szerettem a legjobban, azt válaszoltam volna: a szántást. Azt is mondhatnám: a mezőgazdaságot, úgy, ahogy van, a maga egészében szeretni kell! Hej, ennek az utóbbi 70 évnek a politikusai mit meg nem tettek, hogy meggyűlöltessék a parasztsággal a földet! Az ókori Római Birodalomban a földművelés értelmiségi státuszú munkának számított. Már középiskolás voltam, édesapám hallani sem akart a dologról, de én a tudta nélkül rávettem a nagybátyámat: mielőtt megkezdődnék az iskola, a teleki dűlőben bízza rám a szántást. Bandukolsz a barázdában az eke után. A szegény állatok tudják a dolgukat, lépegetnek elébb-elébb, az egyik a frissen szántott ekenyomban, a másik mellette, néha-néha azért szólni kell, biztatgatni őket, még meg is suhintod, de csak úgy a levegőben, nem pedig a hátukon, az ostort, ha jól „számlik” a fóld, nem túl száraz vagy túl puha, elég, ha csak fél kézzel fogod az ekeszarvát, a hosszúvas hasítja elől a földet, a fényes, tükörsíma görbületű ekevas pedig megfordítva rakja vissza pár tízcentivel odébb a kiszakított barázda végtelen sorát. Te hogy voltál ezzel?

G. M. : Nem mondhatnám, hogy a különböző kultúrák termesztésének valamelyik fázisát különösképpen megkedveltem volna. Talán a pásztorkodás szabadsága, függetlensége volt az, ami a szívemhez közelebb került…
A közelben fújdogált már a kollektivizálás szele. Verebesen (csak ahajt, a Nyergesen túl, Kászonújfalutól légvonalban mindössze 11 km-re!) a megyei kommunista fejesek már az ötvenes években létrehozták a minta-MTSz-t, elhalmozva gépekkel, szakemberrel, vetőmagvakkal, minden elképzelhető jóval (a beszolgáltatásokat is elengedték!), hogy híre menjen a tejjel-mézzel folyó Új-Kánaán megszületésének! Annyi eredménye mindenképpen lett a dolognak, hogy a vidéken egy régi helyi közmondás új értelmet nyert: „Csíkban a vereb nem madar!”
Hogy zökkenésmentes legyen az átállás a kolhoz-rendszerre, odafent a nagyokosok átmenetnek kitalálták a társulásos rendszert. Hogy az emberekkel megkedveltessék a közösen végzett munkát! Talán még eredményes is volt ez a „termesztési mód”, egy tagba kerültek az azonos kultúrák, okosabb, szakszerűbb gazdálkodásra adott alkalmat, az osztalék is bőségesebb volt, mivel nagymértékben csökkentették a beszolgáltatási kötelezettségeket (hadd örüljön előre a jónép, hogy a kollektívben majd milyen bőség várja!). Meg aztán a vezetőknek (csoportfelelősöknek, brigádosoknak meg miegymásnak) még nem volt idejük elsajátítani a különboző lopási módozatokat, technikákat, mint majd később, a kollektívben!!
Az okosabb, szélesebb látókörű gazdák azonban tudták, mire megy ki ez a „társulásos-játék”, bírálták is eleget. És főként távol tartották magukat tőle! Szerény véleményem: a 90-es évektől újraalakult, mostani társas gazdaságok is felhasználhatnák az akkori két-három társulásos évnek a tapasztalatait. Hogyha még elő tudnák szedni valahonnan! Félreértés ne essék! Nem az MTSz-eket sírom én vissza! Amilyenné a kommunista vezetés, a körülmények tették azokat, úgy ahogy vannak, ott a helyük a történelem szemétládájában!

(Folytatjuk)

2021. október 13.

Szóljon hozzá!