Egy szép nyári napon előkelő látogatók érkeztek a párisi Place Royale magányos házába, a Hugo Victor-múzeumba. A nagy költő régi barátai: Daumier és Gavarni. Gavarni, Borgia Lukrécia kosztümjének rajzolója, Daumier, a Chatiments illusztrátora, megtelepedtek a múzeumban és ott maradtak mindmáig.
Ez a Daumier- és Gavarni-kiállítás új fényt vet mindkét művészre. Gavarait, mint kora híres kosztümrajzolóját, Daumiert, a festőlitográfust feleleveníti. Hugo Victornak — ha élne — nagy gyönyörűsége telnék most a házában: visszaálmodhatná magát ifjúsága emlékeibe, a párisi operabálok, a Charivari karrikatúrái, az első lázas színházi premierek izgalmai elevenednének meg előtte, amint végigsétálva háza termeiben, a falakon, a szekrényekben Cavarni és Daumier műveiben gyönyörködhetnék.
— Ennek a legénynek Michelangelo rejlik a bőre alatt! — mondotta Daumier-ről.
De hozzátehetjük: az a festő Michelangelo, aki akkor is a forma embere, mikor csak két színnel, fehérrel és feketével dolgozik. A festő Daumier — a nagy formák embere — a kis formátumokat szerette. Majdnem minden képe kisebb egy félméternél, de mintha a méret egyszerre nőni kezdene, az alakok hatalmas méreteket öltenek, az érzés mélysége és ereje szét akarja vetni a formákat, belső tűz fojtogatja őket, amely az élet legtitkosabb jelentéseit nyaldossa és mi fénye mellett egyszerre belelátunk a lélek rejtelmeibe. Hogyan, karrikatúrák ezek a Daumier-lapok? Ha karrikatúra az élet torzképe, akkor Daumier nem karrikatúrista, mert ő nem torzít, csak bevilágít, mágikus lámpával, az életrejtélyek legelzártabb mélységeibe.
Vegyük szemügyre néhány lapját.
A tolvajt éles védőbeszéddel felmenttette az ügyvédje, ez hálásan borul az ügyvéd nyakába, közben — kilopja zsebéből pénztárcáját…
Hallgassuk meg az ügyvéd vigasztaló szavát:
— Kedvesem, mit tehetünk? Most balszerencsénk volt… ez alkalommal nem tudtam a lopás vádja alól felmenteni, de várjon csak, a legközelebbialkalommal biztosan sikerülni fog …
És az orvos a beteghez:
— El vagyok ragadtatva, uram… önnek sárgaláza van … Életemben most nyílik először alkalmam
ilyan beteget gyógykezelni…
Vagy hallgassuk ki az orvos és ápoló beszélgetését :
— Hogy van a beteg?
— Sajnos, uram, reggel hatkor meghalt.
— Hogyan, meghalt? Bevette az orvosságot, melyet előírtam?
— Igen, uram.
— Talán nagy adagot adott neki?
— Nem uram.
— Akkor bizonyára kis adagot…
És micsoda erővel rajzolja meg az alakjait!
És felvonulnak előttünk a negyvennyolcas forradalom alakjai, a kávénénikék és a kékharisnyák, a bírák és ügyészek, az írók és művészek, a polgár és a munkás — az élet bajai és örömei, mind hatalmas típusokba fogva — mialatt a művész szenvedte az élet keserves nyomorát, reggeltől estig dolgozva az élclapoknak, a könyvkiadóknak, hogy lopva, titkon — igaz szerelmének, a festészetnek élhessen. A remekművek egész sorát teremtette meg, de azoknak nem volt kelendőségük, pedig kollégái mindent elkövettek, hogy divatba hozzák. Egyszer Daubignynek sikerült érdeklődést kelteni festményei iránt egy amerikai kereskedőnél.
— Drágán ad el az ön Daumierja? — kérdezte az amerikai.
— Nagyon drágán.
— Akkor mehetünk hozzá, — very well!
Daubigny előre küldte hozzá egyik tanítványát, kitanította, hogy igen nagy árakat kérjen. Az amerikai szigorú szemmel nézi a képeket.
— Mi ennek az ára?
Daumier ingadozik, nem mer árat mondani.
— Mi az ára? — ismétli szigorúbban az amerikai.
— Ötezer frank! — böki ki végül Daumier.
— Megveszem. És ennek a másiknak?
Daumier megremeg. Mit mondjon? Végre kinyögi :
— Ötszáz frank.
— Nem tetszik, jobban szeretem az ötezrest. Én csak drága képeket veszek … — Fizetett és nem ment el többé hozzá. Olcsó Jánosokkal nem lehet dolgozni …
És Gavarni? Ennek egész más a világa. A cifra nyomorúság, a sírva nevető élet, a lorettek és kitartottak tarka tömkelege érdekelte, az operabálon, a külvárosi tánctermekben, az előkelő játékszobákban volt otthon s könnyed kézzel vetette papírra az előtte nyüzsgő-mozgó életet. Főleg a párisi szép asszony bája ragadta el. A munka és a nők, — ez volt Gavarni életprogramja, a nők főleg, akiknek szépségét emelni, fokozni, díszíteni soha meg nem szűnt, kifogyhatatlan volt az újfajta kosztümök kitalálásában és boldog volt, ha egy-egy újabb kosztümjét megcsinálva, mint egyik-másik szabó kreációját, megláthatta a legközelebbi operabálon. Hogy ezért a szabóknak fizetniük kellene? Ez Gavarninak soha eszébe sem jutott. Gavarni-kosztüm volt Negroni-hercegnőn, mikor először jelent meg Hugo Victor egyik estélyén, — jelentették a párisi lapok és a festő úszott a boldogságban …
Milyen két különös embert fogad most házában Hugo Victor! Az egyik sugaras mosoly, a másik zord szarkazmus. De a mester ott van köztük és álmodozó lelke az élet fölött imbolyog …
Íróasztalán ott van üveglappal letakarva utolsó kézirata. Akkor is a jövő sorsán borzonghatott, — az emberiség nagy kérdései izgatták, a XX. század titkaiba látott bele vizionárius erővel.
A sárgult papírlapon ez olvasható:
„Én egy olyan pártot jelentek, mely még nem létezik, a Forradalom-Civilisatio pártját, ez lesz a XX.
század pártja. Ebből nő ki előbb az Európai Egyesült Államok, aztán a világ egyesült állama”.
Mily utópia volt ez Hugo Victor halála órájában?! És íme még aznap, hogy ezt olvastam, az Ere Nouvelle közli Perein tábornok cikkét, melyben követeli az európai államok közti határzárak és vámok eltörlését, a föld kincseinek nemzetközivé tételét: a szén, az ásványok és petróleum, szóval minden természeti kincs internacionalizálását, ami egy európai egyesült államhoz vezethet. Hogy ez utópia ma is?
A nacionalizmus fellángolása idején? De már francia lapban olvasom e sorokat: Európának egyesülnie kell, ha csak nem akar összeomlani. Ezt látta véres víziójában a költő, vagy a nagy válságokból nagy egységekké egybekapcsolt világ látománya jelent meg szeme előtt? Daumier rajzónjára méltó vízió.
Mikor e sorokat javítom, a második világháború javában dúl. Mi lesz a költő álmából? A népek csatájából megszületik-e vajjon a hugói nagyszerű elképzelés?

*Forrás: Kis írások nagy művészekről. Tanulmányok. Budapest : Singer-Wolfner, [1942] * Magyar Elektronikus Könyvtár