(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : Hogyan történt a Kászonokban a cséplés?

G. M. : A gazda behordta a kévébe kötött gabonát, az udvarán asztagba rakta, amikor sorra került, bevontatták az udvarra a cséplőgépet, a cséplést pedig a rokonokkal, szomszédokkal közösen, kalákában szervezték meg.

B. Gy. : Nem volt a falu közelében szérűhely, ahol a falusiak a gabonájukat „asztag-városba” rakják? Ha kicsi helyen egymást követik az asztagok, a cséplőgép költöztetése is kevesebb vesződségbe, munkába kerül.
,
G. M. : Hely az még lett volna, de amíg még „működött” a vidéken Pusztai és csapata, ezek kiadták a falvakon az „ukázt” , hogy ahol szérüt találnak, felperzselik… Úgyhogy a hatóságok is jobbnak látták, ha nem forszírozzák ezt a dolgot. Márpedig, egyterületen könnyebb dolguk lett volna felülvizsgálni, szemmel tartani a csépléssel egybekötött beszolgáltatást… Beszolgáltatás! A cséplés a kiküldött ellenőr, „delegát” jelenlétében történt, előtte lemérték a termést, kivették belőle az államnak beszolgáltatandó gabonamennyiséget, és volt úgy, hogy a családnak csak az ocsúja maradt. Előfordult az is, hogy megesett a szíve az ellenőrnek, Darvas Bélánénak (négy gyermek volt ekkor a családunkban a nagyanyánkkal, szülő sehol!), és szólt a falusi párttitkárnak: „Gedő elvtárs, hagyjunk valami élést, kenyérnek valót a gyermekek számára is!” A párttitkár válasza nem késett: „Darvas elvtársnő, tartsa el őket az, aki… csinálta!”
Ennek a gazdálkodásnak az lett az eredménye, hogy – a jobb gazdák különösen – éhbérért dolgoztak. Nem volt ritka kivétel, hogy vonaton Brassóból zsákban hozták a „munkáskenyeret”. A helyi vezetők annyira felsrófolták a beszolgáltatási „kvótát”, hogy képtelenség volt a teljesítése. Ekkor az illetőt, mint „szabotőrt”, törvényre adták. Napirenden volt a „hiuk lesöprése”. A kászoni gazda a beszolgáltatási gabonát, pityókát a tetejében még a saját tehénfogatán kellett, hogy átszállítsa a szentsimoni, vagy tusnádi begyűjtő-központokba. Falun csekély volt a pénzszerzési lehetőség (állat-, tejeladás). Ha az adót nem tudtad időben kifizetni, jöttek a foglalók. A Singer varrógépünk, amelyet nagyanyám lánykorában, szolgálóként keresett, és azon varrta nekünk a ruhát (volt úgy is, hogy bizonyos ellenszolgáltatásokért másoknak is dolgozott), bizony sokat pihent a néptanács épületében, az adóhivatalnál!

B. Gy. : Az időszak, amelyről szó esik, a te kisgyermekkorod. Ha jól számolom, 1959-ben vagy 1960-ban írtak be az első oszályba. De ne siessünk előre, beszélj arról, hogy teltek napjaid, mielőtt nyakadra került volna az iskolai járom?

G. M. : Általában a patakpart volt a kedvelt játszóhelyünk. Halásztunk, rákásztunk a patakban, különösem az utóbbi művelethez értettem. Napsütéses nyári idő esetén társaimmal feldugtuk a patakot, megvártuk, amig annyira felmelegszik a víz, és… miénk volt a világ. Úszni ugyan nem tanulhattunk meg, mivel sekély volt a dugás vize, ez azonban nem csökkentette a lubickolással járó élvezetet. A halászattal nagy szerencsém nem volt, de megfigyeltük a nagyfiúkat, akik kicsapatták a patakot a sirülőből (kanyar), és a szárazon vergődő kisebb-nagyobb balintokat, pisztrángokat összefogdosták. Később, amikor a kolorádóbogár elleni mérget ipari mennyiségben kezdték használni nálunk is, és az eső belemosta a patakba, kezdett kipusztulni a halállomány. Bevallom, a nagyfiúk által alkalmazott halászati módszer sem volt éppen fer, de ezzel nem okozhattak akkora kárt, mint később a növényvédő szerekkel a kollektív. Egy-egy kiadós mérgezés esetén a patak egész hosszában vitte lefelé a fehér hasukkal felfele fordult haltetemeket! Ott volt még a „juhfürösztés”, amelyre szintén nyáron került sor. Ezt a pásztorok végezték, mégpedig úgy, hogy a patak széléhez megfelelő nagyságú és mélységű gübét ástak, ezt feltöltötték rüh elleni oldattal, a birkákat pedig a lábuktól fogva egyenként belemerítették. Ha végeztek a művelettel, a megmaradt vegyszer belemosódott ugyancsak a patakba. A háztartási vegyszerek, nem lévén ülepítő (szennyvízlevezetőről nem is beszélve), a völgy hosszában masszívan szennyezik máma is a patakokat, nem csoda, hogy hal mutatőban sem fordul elő a vizeink alsóbb régióiban.
Legjobb gyerekpajtásom, Illyés D. Sanyi éppen a szomszédban lakott. Rokonság is volt, a legtöbb időt együtt töltöttük. Sok esetben ebédre is meghívtak, mivel Sanyikának, egyke gyermek lévén, rossz volt az étvágya. Ínyenc falatnak számított az, hogy Vikti néni a „marmeládét” (vegyesíz) vízben feloldotta, és mi, gyerekek, puliszkával mártogattuk. Mesélni is szokott, szívesen hallgattuk, mivel érdekes témákról szóltak a meséi, lebilincselően adta elő a fekete mágiával kapcsolatos, ő úgy mondta: megesett történeteket. A fekete mágiát – a maga módján – gyakorolta is. Fehér leplet borított a fejére, a nemvárt gyerekeket így riasztotta el a háztól, huhogva beszélt is közben, a szegény ráijesztett nebulók ajtóstól rohantak ki a házból. Meséi a környező erdőkben tanyázó rablóbandákról is szóltak, amelyek rettegésben tartották a vidéket. Az éj leple alatt sokszor bejöttek a faluba is, a lopott jószágot az istálló alatti pinceszerű helyiségben rejtették el, amíg került orgazda, akinek eladják. Mesélt olyan köztiszteletnek örvendő falusi emberekről, akik kettős életet éltek, éjszaka a havasi csordából kiszakították az állatot, és másnap eladták a dărmăneşti-i vásáron.

B. Gy. : A mesélés évszaka faluhelyen a tél volt. Gondolom, ez a megállapítás a Kászonokra is érvényes. Te – ebből a szempontból – hogyan emlékszel gyermekkorod teleire vissza?

G. M. : Gyermekkorom idején a téli esték kitöltése, a hosszú téli éjszakák lerövidítése céljából a fonó volt a megfelelő alkalom. Egy-egy házhoz szegeletenként, falurészenként, utcánként sötétedés után összegyűlt a nép apraja, nagyja. Azalatt, amíg font, kötött, varrt az asszonyok, lányok egy része, mindig akadt egy-egy jobban mesélő személy, aki meséivel, történeteivel, „hazugságaival” szórakoztatta a közönséget. Lassan bejött az olvasás divatja is. Előszeretettel olvasták a ponyva kiadásokban megjelentetett „Szívek harcát”, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Rózsa Sándor betyár-történeteit. (Egy kis fantáziával összevetheti bárki e felolvasás alapján történő mesehallgatást a mai modern tévé-sorozatok, „szappan-operák” követésének divatjával.) Ezalatt a férfiak „verték a blattot”, huszonegyeztek mogyoróban, katonaságukat, háborús élményeiket, fogságuk történeteit mesélték, de szóba került gazdálkodási tudnivalók megbeszélése is. A kártyázás végeredménye az lett, hogy bicskával feltörték, és közösen elfogyasztották a mogyorót. A gyerekek, akik szintén részesültek a nyereményből, nem szalasztottak volna el egyet sem az elhangzott tréfákból, élcekből, jó bemondásokból, amelyeket aztán – baráti körben – ők is továbbadtak… Jobb helyeken ilyen összejöveteleken az alkalomhoz illő kínálat is terítékre került: főtt vagy patogatott kukorica, lerben sült pityóka káposztalével.
Napközben, hétköznapokon, miután reggel az állatot ellátták, a férfiak előkészítették a fogatot, ha volt, ha pedig nem, a „bakkot” (alacsony fatalpakra szerelt, lapos szánkó volt ez!) és indultak az erdőbe hulladék-fáért. Süvölvény fiúkoromban már én magam is társultam a felnőttekhez, a „bakkosok” közé, és volt úgy, hogy egy negyed-ölnek megfelelő fát is hazavittem, és a legtöbb esetben még aznap kézifűrésszel felfűrészeltem, és beraktam a helyére.
A legkedveltebb „téli foglalkozás” mégis a disznótorral végződő hagyományos disznóvágás volt, amelyre egybegyűlt a rokonság, barátok. Az a mondás járta: „ez a füliről való!”, amikor nyáron beigazolódott, hogy a tenyérnyi vastag szalonna, amivel dicsekedett az atyafi, ujjnyi vékony csak.
Egy másik azzal kérkedett, hogy két-három disznót is vághatott volna a télen.
– Akkor mért nem vágtál, komám?
– Mert nem volt…
A téli ünnepek közül szívesen emlékszem a karácsonyra, újévre, farsangi népszokásra… A farsangi bálon a legények megtáncoltatták nem csak a lányokat, a fiatalasszonyokat (menyecskéket) is, akiknek a farsang temetésekor ezért készülettel kellett előállniuk.

B. Gy. : Aztán következett az iskola…

(Folytatjuk)