(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

G. M. : 1959 szeptember közepén, emlékszem, szomorú, esőre álló idő volt, jókor reggel kiált át engem Vikti néni magukhoz. Átmegyek, láttam, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert Sanyika önneplőruhába kiöltözve a sarokban szepeg, de hát nála mindig könnyű helyen állt a sírás. Így szól hozzám Vikti néni:

– Eriggy haza, fiú, mosakodj meg, és öltözz úgy, mint a templomba!

– De hát miért, ma nincs vasárnap?

– Miért, miért? Megyünk az iskolába! A mai szent nappal vége a szabadságnak, a gondtalan gyerekéletnek! Kezdődik az iskola!

Nem mondhatom, hogy repestem örömömben. Sőt, kerestem valami mentséget, kibúvót, hátha én valahogy kimaradhatnék ebből az ügyből…

– Vikti néném, nannyónk nincs is idehaza!

Ez igaz is volt, reggel elment valahova az öregasszony, mondta is, hogy hova, de én nem ügyeltem rá, még álmos voltam.

– Nincs semmi baj! – Vikti néni megragadta a karomat, átmentünk mihozzánk, egy pillanatra rendbe tett, mintha én is a fia volnék, és mentünk máris vissza. – Nannyódnak majd szólok, ha hazajöttem! Sanyikáéknál az udvaron már előkészítve várt ránk a… tehenfogat… Vikti néni a fiával együtt felpakolt a szekérre, kezébe vette az ostort, és felült ő is a bakra. Kb. két km-re laktunk az iskolától. Hát így jelentünk meg első nap az iskolában. ( Kérem, jelenkezzék az, akit rajtunk kívül tehénfogattal vittek első nap az iskolába!) Megérkezvén az iskolába, Vikti néni Mihály (született Csoboth) Erzsébet tanítónéninek a gondjaira bízott, aki kedvesen fogadott, beültetett a padba, és az elkövetkező négy év alatt úgy adta át számunkra az olvasás, írás, számolás tudományát, hogy szinte észre sem vettük… Szerintem ez a négy elemi osztály a legfontosabb a gyerek egész későbbi iskolai tevékenysége szempontjából, mi több, talán az egész életére kihat! Ki milyen indítást kapott az elemiben, később úgy veszi hasznát! A tanítás művészete abban áll: úgy lopni be a gyerek fejébe a tudást, hogy ne érezze kényszernek.

Az osztálylétszámunk nem volt nagy, de hamarosan összeforrott, jó közösséggé váltunk, ragaszkodtunk mind egymáshoz, mind pedig Erzsike tanítónéninkhez. Még elmondom azt, a mai gyermekek fel sem fogják, hisz akkor nem volt tévé, internet, okostelefon, rádió is alig, talán négy-öt helyen a faluban, nem beszélve ezekről az elektronikus játékkütyükről, amelyek a mai gyermekek markából ki nem esnek! Egyes egyedül mozi volt a faluban, heti 1-2 vetítéssel, ezzel viszont az volt a baj, hogy a vetítések kései időpontja miatt (vagy talán egyéb okok is fennálltak!), a gyerekeknek tilos volt a mozilátogatás. Na, a mi tanítónénink ezen úgy fogott ki, hogy megnézte az előző nap vetített filmet, másnap pedig elmesélte nekünk, olyan színesen, hogy szinte magunk előtt láttuk a jeleneteket leperegni.

Első osztály végeztével, ha nem volt szükség odahaza az igavonásra, a többi szomszédgyerekkel együtt már mint hozzáértő pásztorinas-csemeték jártunk ki a tehenekkel a legelőre, reggeltől estig, idősebb emberek társaságában, mint amilyenek voltak példának okáért: Tudorán Mihály (Angyal), Fülöp László (Csonka), Posztuly György (Nóta), Barta András (Kerekes) és mások. Zárójelben a név után a család „nevezgető neve” (ragadványneve ) szerepel. Személyesen Tudorán Mihállyal (Angyal) kerültem közelebbi barátságba, aki, gyerektelen vénlegény lévén, mindegyre a nőkért sóvárgott. Történetei a katonaságról, a háborúban való értelmetlen vérontásról szóltak. Egyik alkalommal – már esti szürkületben – hajtjuk hazafelé a jószágot, amikor az egyik tehenünk kiválik a többi közül, és szalad visszafelé a legelőre. Utána szaladok, próbálom megtéríteni, de nem engedelmeskedik. Nem fogtam fel, hogy mi lehet ennek az oka, hiszen a legjámborabb tehenek egyike volt. Ekkor vettük észre, hogy a kisborja elmaradt valahol a csapattól. „Fiam, te csak szaladj a tehened után, ne maradj el tőle!” Nem nagyon akaródzott visszatérni, de nem volt más választás, tartanom kellett a tehén után az iramot. Egészen addig, amíg a tehenünk az egyik bokorban rátalált az alvó kisbocijára.

B. Gy. : „Az oktalan állat nem hagyja el borját…” – Budai Ilona című népballadánkat idéztem.

G. M. : Mennyire igaz! A következő élményeim, amit itt elmesélek, Fülöp László Csonkával kapcsolatosak. Külsejét, arcvonásait tekintve, de szokásai alapján is, kun-fajta székely ivadék volt ez a Csonka Laci bácsi idősebb barátunk, ferde vágású, fekete szemek, szikár termet. Vele inkább Róka Anti barátom szeretett járni, mivel nagyra értékelte az öreg „Vadölő hajlamait”. Például kileste a rigófészket, a rigófiakat madzaggak kikötözte a fészekbe, úgyhogy nem tudtak kirepülni, az anyjuk pedig jól felhízlalta őket. Az öreg számon tartotta a fészket, mikor elérkezettnek látta az időt, visszament a rigófiakért, és nyárson megsütte.

B. Gy. : Nincs új a nap alatt: „ Madárfiakat / kifeszíténk nyárssal…” -írta Arany János, szalontai gyermekkorára emlékezvén.

G. M. : Veleszületett népi vadászösztönét egyéb tettei is igazolják. Mindig készültségi állapotban volt, a tarisznyájában rövid, nyers mogyorófa-csapokat tartott készenlétben, az erdő között járva ezzel vadászta le a „lőtávolba került” mókust, szajkót, egyebet. Más: feltérképezte a borz-család barlangjának járatait, a fiúkat (bátyámék, Fülöp György, Mihály József) odaállította egy-egy husánggal a kijáratokhoz, maga a fokára fogott baltájával a főbejárat szádánál állt őrségbe. Ekkor az idomított Kormi kutyáját „becumította” a barlangba. Amikor a kutya – nem kis üldözéssel – kiűzte a borzot a hajlékából, Laci bátyónk levadászta a fejszével, majd elengedte a vérét…Olyan jó húsban volt fő tenyészidőben egy-egy állat, hogy egy rúdon két ember vitte haza, otthon pedig testvériesem megosztoztunk a zsákmányon.

B. Gy. : Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ha megengeded, itt is tudok idézni. Gyermekkoromban, ha valamit nem találtunk, és még meg is kérdeztél valakit, hogy hol van ez meg az, a válasz ez volt: „Két oláh viszi egy rúdon!”

G. M. : Na, jó! Laci bátyónk, „ha felöntött a garatra”, azt szokta énekelni: „Felakasztom magam az uborkafára…” Angyal Mihály válasza erre: „Ne félj, Laci, onnan nem esel nagyot!” Ilyen oldott hangulat uralkodott a pásztor-társaság tagjai között!

Kajcsa (Csoronka) András „kereszttátiék” (ez a megszólítás kijárt nem csak a saját, hanem a testvéreim keresztszüleinek is!), gyermektelenek lévén, megkértek, hogy legyen gondom, vigyázzak az ők teheneire is. Szívesen vállaltam, a megállapodás az volt, hogy minden második nap ők tarisznyálnak, ezt be is tartották becsületesen.

Én már akkor megtanultam az idősebbektől a nyírfa-seprű kötését. Odakint jutott idő erre is bőven, minden nap elkészítettem egyet, jó kemény kötésű volt és sűrű, nem sajnáltam a nyírfaágat…Este hoztam haza a hátamon a kész seprűt…3 lejt fizettek érte, ami két mozijegy ára volt azidőtájt.

A pásztorkodás díját ősszel törlesztették keresztanyámék, ebből síbakancsot tudtam venni magamnak. Ez volt talán az első új bakancs-lábbeli, amit a saját keresetemből megvásároltam magamnak, eddig inkább a nagyobb testvéreim kinőtt, ócska lábbelijét hordtam. Még azt is megtanultam ebből az esetból, hogy a szülőket, ha csak lehet, mentesítsem a rámfordítandó kiadásoktól. Hogyha a közelebbi dűlőkről, rétekről betakarítottuk a szénát, legutoljára maradt a Cecele, lévén ez a legtávolabb fekvő, legnagyobb kiterjedésű kaszálónk. A falutól délnyugatra feküdt, eléggé meredek, keletre néző hegyoldalban, gyönyörű, festői környezetben. A falutól nem látható ugyan, de a legmagasabb pontjáról belátható egész Felső-Háromszék (Kézdivásárhely) vidéke. Este innen megcsodálhattuk a város villanyfényeit, amint szép sorjában égnek . Kászonokban a villamosítás csak később, 1967-ben fejeződött be. Addig a fűrészmalmok és gyapjúfésülők a patakok vízenergiáját vették igénybe, hasznosították. Cecélén, még apró gyermek lévén, egyéb hasznomat nem vették, csak a tehénpásztorkodásra voltam alkalmas. Megtörtént az is, hogy nem én vigyáztam a tehenekre, hanem ők ögyeltek reám, ugyanis elaludtam, és az állatok csendben legeltek nélkülem is, ha beesteledett, maguk mentek vissza este a szállásra.

Még elmesélem azt az esetet, amikor, egy alkalommal csak a bátyámmal ketten mentünk hátra a Cecelére, (édesapám még nem vette volt ki a szabadságot). Nannyóka felcsomagolt bennünket a szükséges ennivalóval, felraktuk a takarókat, edényeket, oldal-kalibákat, és útnak engedett.

– Közelebbről megérkezik édesapátok is! – mondta.

Mi befogtuk az állatokat a szekérbe, és hátraeregeltünk. Kiérve a területünkre, kiválasztottunk egy alkalmas helyet (ezt bátyám lekaszálta), itt felüthettük a kalyibát, elhelyeztük a szekeret, a tehenek állását. A frissen lekaszált széna – mint derékalj – a kalyibába került. A kalyiba előtt elkészítettük a tűzhelyet, száraz gallyat kerítettünk a közeli erdőből, az egyszer meggyújtott tűz pedig egész ott-tartózkodásunk idején nem szakadt le se nappal, se éjjel. A tűz katlanához nem túl közel egy cüveket vertünk le a földbe, jó mélyen, hogy tartása legyen, amelyből fent egy – az üst megtartására szolgáló – eléggé vastag gally derékszögben kiállt. Ősi módszer ez, a cüvek a földben elfordítható volt, a ráakasztott üst főzésre, vízmelegítésre szolgált, egy ember is könnyen tudta kezelni. Az étrend alapanyagát ( a tehenek kéznél lévén) a tej képezte és egyéb tejtermékek: tejbegríz, tejbelaska, tejesmálé, túrós puliszka, stb.). A kaszás számára (munkája természetéből adódóan) a szalonna, kenyér, hagyma volt a főeledel.

Telt, múlt az idő, közben a bátyám kaszálgatott, össze is gyűjtött két tűrés szénát, de édesapánk még mindig nem érkezett meg. Este azt mondja a bátyám, mialatt kettesben üldögéltünk a tűz mellett:

– Öcsém, ha reggel sem jön édesapánk, megrakjuk a szekeret úgy, ahogy tudjuk, mivel az élelmünk is fogytán, és szép csendben hazaeregelünk.

Nehezen képzeltem el, hogyan történik majd a szekérrakás, még nem gyakoroltuk, a terep is férfipróbáló, meredek volt, két tapasztalatlan kiskorú gyermeknek ez nem volt mindennapi feladat. Azzal az elhatározással hajtottuk nyugovóra fejünket, hogy, lesz ami lesz, reggel nekivágunk…Reggel a kalyiba alatt „bajusz-csókra” ébredtünk. Édesapánk jött meg, egy nagy zöld hátizsák megrakva kajával, szárazsajt, konzerv, szalámi…Már délre ő főzött ebédet a fiainak. A „szűz” pityókatokányt feljavította félkilós húskonzervvel…A sok tejétel után kisikult gyomrú krapekok rakták is magukba az ételt…Édesapám meg csak bíztatott: „egyetek, fiaim, egyetek!” Rájöttem arra, hogy az étel ízét elsősorban az határozza meg, mennyire éhes az ember…

Hogyha már az étkezésnél tartunk, még elmondom azt, hogy – ha kinn voltunk a természetben – tejétel után a gyereket arra kötelezték a felnőttek, hogy rágjon el egy szál zöldhagymát. Ennek a falusi legenda szerinti magyarázata az volt, tejfogyasztás után ha úgy fekszik le a gyermek, hogy a „hagymadesszert” elmarad, a kígyó bemászik a torkán. Ez a felfogás annyira tartotta magát, hogy a szülők egyetlen alkalommal sem feledkeztek meg róla. Még megemlítem: a kaszálón való kinntartózkodás idején a gyermek rendelkezésére ott volt kéznél a sok erdei gyümölcs: eper, málna, áfonya, mogyoró…

Még egy emlék felötlik ebból az időszakból: a mi Cecele-beli kaszálónktól nem messze, a kút alatt terült el a Bodó József kaszálója. Egyik alkalommal az ipse, aki a helyi pártbizottség tagja volt, és akire Pusztaiék és Jeges „kihúzták a cinkust”, ott kaszálgat egyszál egyedül. A kommunista rezsim ellen régi betyár módszerrel küzdő, ezért a társadalomból kitaszított és a hatóságok (később a katonaság) által halálra keresett emberek megjelennek a Bodó-birtokon. Biztosak akartak lenni a dolgukban, hogy nem ártatlan embert büntetnek, ezért megkérdezték:

– Hé, öreg! Maga-e Bodó József?

Az öreg azonban tudta, hogy mire megy ki a játék, ezért így felelt meg a „betyároknak”:

– Nem én vagyok, gyermekeim, Bodó Jóska odakint kaszál! – És mutatta az irányt. Ott, messzebb is, valóban, folyt a munka …valakik dolgoztak.

Amikor az öreg meggyőződött róla, hogy a „betyárok” a látótávolon kívülre jutottak, elhajította a kaszát, otthagyott csapot-papot, s tegyed lefele a Jáhoros patak völgye mentén!…Többet ennek a kaszálójának feléje sem nézett! Ilyen tekintéllyel bírtak ezek az emberi társadalomból kirekesztett atyafiak, akik arra tették fel az életüket, hogy néhányadmagukkal kilátástalan harcot folytassanak a kommunista rezsim ellen…Ebből nekünk annyi hasznunk származott, hogy a szóban forgó Bodó-birtokrész, felhagyott terület maradt ezután. Közel volt, ott legeltettük ezután az állatokat.

Egyik alkalommal megyek ki ebédelni a szállásra. Hallok valami szokatlan, dübörgő zajt a 3-4 km-re elterülő tüdő-szanatórium irányából…Valami gázcső szakadhatott el. Ijesztő zaj volt valóban, a tompa dübörgés betöltötte a völgyet. Ott találom a bátyámat bekuporodva a kalyiba alatt, a fejében a vékás tarisznya…- Jaj! – azt mondja nekem. – Húzódj te is ide mellém, mert kitört a tűzhányó! Mindjárt tüzes hompok kezdenek a fejünkre szakadni!…

Egyszer csak vége lett a hegyi kaszálóról a betakarításnak! Az utolsó szekér rakásánál, amikor a szállást is szétszedtük, és az addig derékaljnak használt széna is felkerült a szekér tetejére, az utolsó villa szénából egy jól megtermett cserehéjú kígyó szotyogott ki.

(A múltkor kijártunk Róka Antal barátommal, megnézni a régi helyeinket. A három szál jól megtermett, öles, százötven éves bükkfa közül, amelyek szomszédságában annakidején állt a szállásunk, már csak az egyik létezik, a kaszáló elszikesedett, füve – mivel senki sem kaszálja – elvadult).

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ