„MESSZE IDEGENBEN…”

Érdekes, hogy a múló idővel egyre kevésbé érzem ezt. Hajdan szorongás facsarta szívem, mihelyt kitettem lábamat hazulról, s ez a kifejezhetetlen fájdalom gyakran esztendőkig nem hagyott el, mindaddig, míg külföldön éltem. Most észre se veszem, hogy nem vagyok otthon. Mindenütt emberek vannak. A fogadó kapusa köszön, s általán mindenki rendelkezésemre áll, ha fizetek. Mi többet várhatnék ? Valaha azonban többet vártam, valami rendkívülit, a csodát. Bölcsesség ez a mai életszemléletem? Vagy csak közöny, elfásultság? Közeledtem-e az emberekhez, mindegyikhez, aki a világon él, vagy eltávolodtam-e tőlük, és egyaránt idegenek lettek azok is, akik otthon vannak? Nem tudom.

VÁROS

Észrevetted-e a városok varázsát és végtelen meghittségét? Megérkezel valamelyik városba, ahol még sohase jártál. Elindulsz az ismeretlen köveken, s csodálkozva állapítod meg, hogy minden ismerős, a közlekedési rendőr, a forgalmat szabályozó fényjelek, az utcai telefonfülkék, a parkok márvány szobraikkal és játszó gyermekeivel, a vendéglők, ahol mint ősi családi asztalnál ülnek a vacsorázók, a kirakatokban a vadonatúj, tündöklő gépkocsik, a sonkák és gyümölcsök halma, a könyvek, a nyakkendők és ruhák, a patikák zöld üveggolyója, s az enyhe világításban, a háttér homályában dolgozó fehér köpenyes gyógyszerészek, az égbolton a piros, kék és lila tűzbetűk, az áruházak, a bérpaloták, a raktárak, az épületek, melyeknek eleve tudod a rendeltetését, és egyszerre az az érzésed támad, hogy voltaképp otthon vagy, a város bizalmas és megnyugtató nemzetköziségében. A rét a virágaival sokkal inkább különböző itt és ott. A város emberibb és emberiesebb. Szeretnék új és korszerű tündérregét írni egy vándorról, aki bekukkan ilyen idegen, először látott városba, megy-mendegél, mert ellenállhatatlanul vonzzák az utcák, a terek, a hidak, az átjárók, aztán eltéved, mint valami őserdőben, ahol buja kaktuszok nyílnak és a fákon tarka kajdácsok rikácsolnak, s végül leül a babiloni forgatagban egy utcapadra, és fölsóhajt: „Hazaérkeztem”.

EGY ÚTITÁRSAM

Merészen ívelt sasorra van, deresedő haja. Egymás után szívja cigarettáit, és közben köhög. Az állomásokon le-leszáll, hajadonfőtt áll a csapó esőben. Akkor is dohányzik és köhög. Hamuja mellényére hull. Nem törődik vele. Holmijai jó minőségűek, de rendkívül elhanyagoltak. Vásott esőköpenyének elszakadt az akasztója, egyetlen kis táskája nem zár, félig nyitva tátong a hálóban, és kikandikálnak belőle könyvei, zsebkendői. Éhenkórász vándornak, vagy gyanús csavargónak vélném, ha a szemében nem égne az értelem és öntudat tiszta fénye. Kellemes a jelenléte. Modora elsőrangú: közönyös és udvarias. Órák hosszat egy szót se váltunk. Mozdulatokkal érintkezünk. A közös ebédnél, kerekasztalnál találkozunk, s akkor még inkább elbámulok, hogy szinte rongyos ruhájában, gyűrött, kézelőtlen ingében milyen biztosan-fölényesen viselkedik a jól öltözött, jól fésült nemzetközi társaságban. Egyre titokzatosabbá és izgatóbbá válik előttem. Végre aztán a határon fény derül erre a rejtélyre. A hivatalnoknak egy útlevelet dob oda, melyet a nadrágzsebéből halász ki, egy angol útlevelet. Csak egy angol tudja hordozni ily előkelően, ily úri nyugalommal a szegénységét, vagy önként vállalt, szeszélyes, kopott, különc hanyagságát, egy nagy, gazdag és hatalmas család gyermeke, akinek nem kell minden alkalommal levizsgázni, bebizonyítani, hogy joga van élni ezen a földön.

ROKONAIM

Mennyi rokonom van mindenütt. Vannak vér szerinti rokonaim. Vannak olyanok, akikkel a gondolkozás és érzés egysége köt össze, lélek szerinti rokonaim. Vannak távolabbi rokonaim, akik ereikben csak egy-két csöpp olyan vért hordoznak, mely az enyéimben is kering, s csak egy-két szokásukban, nézetükben vagy rigolyájukban hasonlítanak hozzám. Rokonaim, messziről, szegről-végről azok is, akiknek szemük zöldesszürke és hajuk gesztenyebarna, a keresztnevük azonos az enyémmel, sőt azok is, akiknek a vezetéknevük ugyanolyan betűvel kezdődik, mint az enyém, de azok is, akik szeretik a töltőtollakat, a tompa orrú, kényelmes félcipőket, a borjúpörköltet, a fehér, puha nedves kenyeret és a krémeslepényt. Itt távol északon egy kis állomás vasúti vendéglőjében egy svéd úr visszavitette a pincérrel tejeskávéját, mert bőrt fedezett föl rajta, és megszűrette. Hálásan pillantottam rá, ő is észrevett engem, éreztük, hogy rokonok vagyunk, s az asztalokon keresztül némán titkos szövetséget kötöttünk egymással, egy életre.

EMLÉK

Nézd, hogy tekintenek az emberek a pályaudvaron az induló vonatra, mely lassú kezdősebességgel kikocog a térből, s az utasokra, akik az ablakok keretébe állnak és vele együtt tűnnek el térben, időben. Úgy néznek rá, mint valamire, ami ott van és már nincs is ott, halvány mosollyal, mint egy emlékre, mely szemük láttára, néhány másodperc múlva csakugyan emlékké is válik.

Pesti Hírlap, 1934. október 17.