(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

G. M.: Bármilyen szabadságban teltek is a napjaink, a több hetet igénybe vett kinntartózkodás, kinti munka után a gyermek várta, hogy mikor látja viszont a falusi barátait, mi lett odahaza a nyúl-állománnyal, amelynek gondját a nannyóra bízta. Meg aztán, veszélyesen és megállíthatatlanul közeledett az iskolakezdés ideje is. Ekkor én a második osztályba mentem, Róka Antal barátom meg a harmadikba… Nagyobb is volt nálam egy évvel, több iskolai tapasztalat birtokában a barátom már Gárdonyi Géza népszerű történelmi regényét, Az egri csillagokat olvasta. A kisgyerek-hősökkel kezdődő történetbe engem is beavatott, az én fantáziámat is megragadta, ettől kezdve fennhangon történt – órákon át – az olvasás, miközben feltelepedtünk a közös kút gárdjára, megfeledkezve időről, a környező világról… Jóval később, felnőtt koromban, első kocsimmal a piros Dácsiával, első magyarországi utunk alkalmával szerét ejtettem, hogy ellátogassak Eger várába. Saját szememmel is látni akartam a gyermekkorban elképzelt helyszíneket, a filmet is volt alkalmam megtekinteni.
Az 1961-es esztendő is hasonlóképpen telt, zajlott le, mint az előbbiekben bemutatott. A szarvasmarháinkért (Capi, Gyöngyi és Szőke) a nyarat átdolgoztuk (szénatakarás!), ők a rájuk fordított gondoskodást tejjel, vajjal fizették, hálálták meg, az eladott tejből pénzeltünk is (gáz, olaj, cukor, petróleum, só és egyebek), plusz, amit édesapám postán küldött. Ebből félre is kellett tenni!
A Szőke tehén (amolyan szürke, magyar fajta), többszöri fojatás után sem „állapodott meg,” legalábbis nem lehetett rajta észrevenni, úgyhogy, amikor egy reggel az udvarunkon „idegen” újszülött borjat találtunk, nem tudtuk mire vélni a dolgot. Még a szomszédoktól is megérdeklődtük, de hozzájuk sem tartozott, senki sem tudott róla. Amikor a színbe kikötött Szőke tehenünk faránál megpillantottam a magzatburkot, akkor esett le a tantusz. A borjat meg kellett szoptatni, de ennyi távolmaradási idő is elég volt, hogy az anyja ne fogadja el. Nem tudtam elképzelni, ilyen esetben mit lehet tenni, ezért tanácsot kértem a szomszédunktól, Kajcsa András bácsitól, aki nem csak tanácsot adott, de jött is segédkezni, a tehén egyik hátsó lábát felkötötte az istálló gerendájához, annyira csak, hogy ne érje a földet, így a tehén nem tudott rúgni, a borjú pedig nyugodtan szophatott. Egy hétig, meddig folytatódott ez a gyakorlat, végül a tehen visszafogadta a borját. Közben lassan felcseperedett a borjú, annyira hozzámszokott, mint a kezes bárány, ahova mentem, mindenüvé elkísért.
1961-ben vége lett a szabad világnak! Jött a kollektív-idő. Aki magángazda 1961 őszén vetett, a következő nyár végén már nem ő aratta le a termést!
Mielőtt az 1962-es év sorsdöntő eseményeire reatérnénk, még két személyes, egyéni esetemről kellene beszámolót adni! 1961 nyarán fáért mentünk, szekérrel a Viricsó nevű határrészre, amely a Zsidóké kútja aljában terült el. Kivágtuk a szükséges famennyiséget, azonban rakodás előtt egy selymékes, mocsaras területen kellett áthúzatnunk, egyenként a kivágott szálfákat. Minden jól ment addig, amíg egy L alakban meggörbült tövű nyírfára került sor, amelynek a görbülete húzatás közben beleakadt egy lábon álló fába, a tehenek pedig, amelyeket a bátyám irányított, az akadályt érzékelve, térdig a mocsárban, megálltak. A bátyám, miután átlátta a helyzetet, azt javasolta nekem, hogy egy rúddal próbáljam meg kiszabadítani a beakadt rönköt. Én pedig – tapasztalatlan 9 éves fiú – akadálymentesítési igyekezetemben olyan szerencsétlenül forgolódtam ott övig a mocsárban, hogy ágyéktól gyomorszájig beszorult a testem a húzatott görbe fa és az akadály közé. A kis zsenge gyermek-testet a két tehén által kifejtett húzató erő akár ketté is szakíthatta volna, csakhogy én, a testembe hasító fájdalom ellenére sem engedtem ki a markomból a rudat. A bátyám, akinek ezalatt lekötötte figyelmét az állatok igazgatása, csak akkor jött rá, milyen veszélyben voltam, amikor meglátta, hogy mozdulatlanul heverek vérben és sárban a kiszabadított szálfa mellett a mocsár szélén. Ekkor – holtra ijedten – segítségért kezdett kiáltozni, a közelben pásztorkodó Barta András (Kerekes) szaladt is azonnal, és, látva, hogy komoly a baj, a saját tudása szerint azt a népi gyógymódot javasolta, hogy „a gyermek vizeletével kell a sebet, bekötözés előtt borogatni.” Csípett is szörnyen ez a biológiai fertőtlenítő-szer, nagy felületű volt a seb, de szerencsére a belső szervek nem sérültek, erre abból következtethettünk, hogy négy-öt nap múlva begyógyult anélkül, hogy befertőződött volna. Orvos se látta soha, ám a heget jelenleg is őrzöm. Olyan ez nekem, mint a frontot járt embernek a sebesülés! Kerekes bátyó segített a bátyámnak a szekeret megrakni, engem az ingemmel sebtében bekötözve felraktak a szekér fa hegyébe, és indultunk hazafelé.
A bajbajutott ember a legtöbbször csak magára számíthat. Ezt az embertársainkra nézve nem túl hízelgő tanulságot az alábbi, ugyancsak velünk megesett történet alapján állíthatom: A Tilólátom nevű kaszálónk mellett elterülő erdőrészbe indultunk fáért. Láncfarkon ki is húzattuk a kitermelt fát az erdő szélénél várakozó szekér mellé. Hogy rakodáskor a bükkfarönköket felguríthassuk a szekérbe, a rakodás felőli oldalon kiszedtük a szekér kerekeit. Sikerült is a dolog, a fa is felkerült a szekérre, a kerekeket is visszaraktuk a helyükre, mindkét „műveletet” a tehenek által kifejtett húzóerő igénybevételével végeztük, úgy, ahogy ezt a felnőttektől eltanultuk. Az út hepehupás területen vitt kereszül. Hágó következett, a tehenek neki is indultak a jókora terüvel, de néhány méter megtétele után, amikor a kaptató még meredekebbé vált, már nem bírták sem húzni, sem megtartani a terhet, a szekér pedig megindult visszafelé. Igyekezetükben , hogy megfeleljenek a kivánalmaknak, a szegény állatok térdre estek. A bátyám segítségért kiáltott, nem messze tőlünk, a szomszédos Csoronka-birtokon valami atyafiak mogyorót szedtek, akik, hallva a kiáltozásunkat, ahelyett, hogy közeledtek volna, eltűntek a bokrok között. Na, ezeket ugyan híjhatjuk! A bátyám lekapott a szekérből egy erre alkalmas fát, a hátsó két kerék alá helyezte keresztbe, így a fogat megállapodott, lábra állhattak a tehenek is. Nem volt mit tenni, le kellett hányni felét a rakománynak, kivittük a tetőre a félszekérnyi fát, fent leraktuk, majd visszatértünk az aljban lerakott másik feléért is. Fent a tetőn visszaraktuk a teljes rakományt, majd lassan eregeltünk hazafelé. Az egyik tanulsága az esetnek az, amit fennebb már leszögeztünk.A másik praktikusabb: erre az erdőrészre ezután csak kettesben, egy fogattal nem indultunk többet. A bátyám szólította Péter Ödön unokabátyánkat, aki szintén külön erdőlő fogattal jött, a négyes fogat pedig egykettőre „kikapta” a meredeken a megrakott szekereket, egyszer az egyiket, utána a másikat. Ilyenképpen, minden baj és nehézség ellenére, a nyár folyamán több öl fát sikerült kitermelni és hazaszállítani, úgyhogy télire bőséggel elláttuk a családot tüzifával, még eladásra is futotta, amely keresetből a bátyám beutazott Brăilára, és elszegődött az apánk mellé ácsmunkára.

(Folytatjuk)