Üzenet a másvilágról

Mindenik hajduháznak hasznos ékessége a boglyakemence. Nem hiába mondják a hajdusági fiúnak:
– Sutra pulya! abban a kemencétől és faltól határolt, magasan rakott sarokban van az igazi enyhely. Télen a gyermekek virágként melegszenek itt a nagyapó bundáján. A padka is ott terpeszkedik a boglyakemence körül tapasztva. A prémjére telepszenek a tanyázgatók és hátukat a meleg kemencéhez vetik. Éjfélekig fonogatják a szalmát. Ezekből a fonatokból varrják a szalmakalapokat… Még a kucik is a boglyakemencéhez tartozik. Az ajtófélfa mellett trónszékhez hasonlatos magasban van a kucik. Ez a kucik idősebb férfit illet meg.Fejével a kemencetorkot éri. Nagycsizmás lábát a padkán pihenteti meg. Nevezetes díszhely ez; mert a kemencetorkon nemcsak a macska dorombol, hanem az orrosban a mézesbor is ott melegszik… A hajdu komáknak ez a kávéjok, mézzel, borssal, paprikával elegyesen… A kucikból azt is hallhatni, midőn a gazdasszony az előtét emelgeti a kemenceszájról. Bizonyosan pitét sütött az asszony, vagy parázs-krumplival kedveskedik a vendégnek. Veres Alföldi koma is a kucikból neszelte az időjárást. Odakint borzalmasan dudált a szél, kavarta a havat. A Hajduságon nem ritkák az ilyen téli éjszakák és a pislogó lámpavilágnál különös árnyékok rajzolódtak a fehér falra. Bőrködmönös, birkabőr-kucsmás emberek árnyai.
– Hm.
– Hm!… – a csintalan menyecskék könyökkel döfölték egymást… – Kezdi, már kezdi Alföldi koma.
Azonban Alföldi elsőbb rácsiholt a pipájára, csak ezután tért át a beszédre.
– Hm!… A minapékba, hogy a rítoldalon jártam, különös eseminyt halottam Pácsóékrúl…
– Ugyan mán mit hallott, koma?
– Sőt inkább Pácsó komámtul magátul tudom… A múlt hetekben gyermekágynak esett a komámasszony és megkísértették. Jószerencse, hogy a komám otthon volt; mert valami veszekedettül nyirvákoltak a macskák. Mintha csak ezredmagokkal ugrándoztak volna az ablakpárkányra. A padon is hajcurázták egymást. A pitvarban is zörömbölés támadt. Miként zsaráttűz úgy szikrázott a fekete macska szeme. Ha Pácsó komám otthon nem lett volna, ez a fekete macska ezer pajtásával bizonyosan betört volna az ablakon.
Amaz pirosarcu fiatal menyecske, Karócz Mátyásné, apjukja mellől nyögdécselte:
– Juj! Alföldi bácsi ne beszíljen már ilyeneket.
– Mán pedig, ha Pácsó komám otthon nem lett volna, ezek a gonoszok bizonyosan megpocsikolták vólna a komaasszonyt, meg azt az ártatlan kis gyermekit. Megrontották vólna üket… No de Pácsó komám se teketóriázott sokáig. A szegrül leakasztotta puskáját. Nízi… Hát nem vólt megtőltve. Pácsó komám meg mán azt is tudta, ilyen esetben a közönsiges serétnek nincsen ereje. Azért darabos sóval, borssal, paprikával töltötte meg a puskát, még egy holtember csizmájárul való patkószegfejet is közibe nyomott. Fojtás gyanánt még ártánydisznó sertéjível tömte le… És azután az ablakon ugrándozó nagy fekete macskára sütötte a puskát. Csörömpölt az ablaküveg. Egyszerre lecsendesültek a macskák. A padot sem dübörögtették tovább. A pitvarban sem zörömböltek a tepsik. Pácsó komám az ablakból tisztán látta, ezernyi macska sinalt szerteszét a havon, leghátul egy fekete macska kullogott. Ez húzta a lábát… Pácsó komám csak azirt nem ment utána, mert nem akarta a felesigit, gyermekit magánosan hagyni…
Kéki Balázs tizedes Jarabin mesterrel a tükör alatti kanapén üldögélt. Fejét csóválgatta Balázs. Alföldit nem zavarta ez a fejcsóválás még az sem, midőn Jarabin mester, az ács, vigyorilag sodorgatta bajuszát.
– Hm! – köhintett Alföldi. – Még nem fejeztem be a mondókát.
– Talán megdöglött a fekete macska?
– Dehogyis… Inkább az a különös, ezen ijszaka óta a vén Csokajiné bába mindig betegeskedik. Sántít a ballábára… Pácsó komáékra azirt orrolt, mert nem hivták a gyermekágyhoz. Pedig az ilyen kitanult bábák szoktak fekete macska kipiben kisérteni.
Az asszonyok borzongva hallgatták Alföldit, a vén Nyikó Ádám, boczi Molnár Jankó, karórágó Csorvási szomszédék is ámultak a beszédjén. Ellenben Kéki Balázs tizedes, dongó Nagy Tamás kovács, de főbbképpen Jarabin mester, a kitünő ács, fejöket csóválták. Ők mindannyian forgolódtak a világban és tudták, hogy a bábák érdemes, hasznos asszonyok és a vén Csokajinénak kisebb gondja is nagyobb, mintsem fekete macska képében rémítgesse a gyöngébb elméjü jámborokat; sőt Jarabin mester olyasmit dünögött:
– Alföldi komám se’ mindig boszorkázta a bábákat! Kivált a midőn még nem hiába kopogtatta a nyalka Kőrösi bába ablakát.
Ezen Jarabin mesternek talán még a szépapja származott a Hajduföldre és az öregjei is mindnyájan a tisztes ácsmesterséget folytatták. Jarabin sem tanult más mesterséget és a nánási ácsok között a legelső ember volt. Nemcsak mint vándorló legény, de mint katona is barangolt a nagyvilágban. Hadakozott „pémonttal”, franciával is. Ama bizonyos Küszöbli „generálmajor” vitézségi médáljont is akasztott Jarabin mellére, ekkor már „sarzsi” volt Jarabin a Dom Migueleknél. És még az ilyen embernek mesélgetett Alföldi? Jarabin nevette Alföldit. Alföldi viszont azzal vígasztalta magát, világbölcseknek is akadtak csúfolkodói, azértlan tovább mendemondázgatott Alföldi.
– Hiszik, nem hiszik kigyelmetek, ez meg tulajdon magamon esett meg… Nagypintek íjszakáján a ríti tanyárul lódultam hazafelé csáti bottal kezemben. Gyalogszerrel. A nagylegelőn toronyiránt poroszkáltam. Távol, valamelyik juhászkarámnál pásztortűz lihogott. Egyszer csak a Verestenger-járásban, a Feketehalomnál különös érzís fogott el. Halálos csend nyomta meg a pusztát. Amint a holdvilágot níztem, mindjárt eszembe jutott a halott vőlegíny törtínete: „jaj, de szípen süt a hóld, egy eleven, meg egy hólt…” – Aki a sírba akarta vinni a mátkáját. A halálcsendes pusztán most is hideg fénnyel világított a hold és én hátra-hátrakaptam fejemet. Talán a Feketehalomból bújt ki? Nem hiában, hogy tatárherceg temetőjínek mondják ezt a helyet… Fekete kutya hömpölygött utánam. Világított a szeme a kutyának. Nem volt ez nagy kutya. Ha megállottam, a kutya is megállott. Ha elindultam, a kutya is nekiindult. Szinte nyakamon éreztem a lehelletit. A hátam is izzadt a nagy kocogástul. Vígre is megsokaltam a szaladást. Fölemeltem a csáti botot, hátratorpantottam.
– Mindjárt azon kelletett volna kezdeni. – Jarabin mester torkát reszelte a tükör alatt.
– Iszkiri te! – kurjantottam a kutyának! S mit csinált a kutya?
– Ugyan mán mit csinált vólna?
– A földre ült. Csóválta a tüzesszemü bojszás fejét. Lábát is rámemelte. Vicsorgott a kutya és mintha csak meg akart vólna igézni, úgy nízett rám. Mindjárt tudtam, ez a kutya nem valami jótétlílek. Istenemhez, teremtő atyámhoz fohászkodtam, uccu! neki iramodtam a pusztának, a kutya meg utánam. Egíszen a temetőig kergetett, midőn is a városban kurjogatni kezdettek a kakasok és a kutya az árkon keresztül a temetőbe ugrott. Morgott a kutya. Különös elváltozott hangon mondta:
– Szerencséd, hogy ütött az órám…
Jarabin mester nem hallgathatta tovább:
– Mi a menykőt! Kenddel már a kutyák is beszílgetnek?
– Az ilyen kutya beszíl mindenkivel, ha az órájában magánosan találkozunk véle… Mert nem kutya vólt ez, de kárhozott lílek, azírt kísértgeti az íjszakajárókat. Hetekig sem hevertem ki ezt a borzalmas szaladást. Ágynak estem. Nem is gyógyultam föl addig, ameddig a löki tudós ember valami szerrel meg nem nyugtatott, – végezte mondókáját Alföldi és diadalmasan tekintett körül. Az asszonyok, süldő lányok rémledezve villogtak az ablak felé, amelyen sejtelmesen zörgött az éjszakai szél. Egyedül Jarabin mester vágott közbe.
– Bizonyosan egy eltívelyedett szegíny kutya riasztotta meg kendet, komám? És a szaladástól zúgott a kend füle?
– Mán én pedig láttam, amit láttam. Hiszem, amit hiszek! – nyakaskodott Alföldi.
– Én meg már éjszakáztam csatatéren is, – felelte Jarabin. – Sok száz víres halott között. Voltam forposzton temetőben is. Hát tudom, aki meghalt, akit eltemettek, nyugszik az.
A konokfejü Alföldit nem győzte meg Jarabin mester, inkább Alföldi tudakolta:
– Eszerint mester komám nem hiszi a másvilágot sem?
– Megvallom, sokfelé forgolódtam, de még idáig nem találtam meg az országútját. Sem még olyan emberfiát nem láttam, aki valaha ott járt volna. Mert hisz a temető még nem a másvilág. Azt kálomistának, pápistának, zsidónak porlasztóhelyül árkolják körül. Nem rémsígek, virágok fakadnak a temetőben, komám!
– Ejnye! Hejnye már! – Alföldi fejét csóválgatta.
Jarabin mester felől csöröghetett az ablak. Jarabin mester kimondta:
– Sőt tovább megyek, komám. Hahogy létezik olyan kimenőnapos másvilág, amilyenről Alföldi komámék mesélgetnek, itt most Isten nevével fogadom kendteknek, holtom után híradással leszek, üzenetet küldök abbul a másvilágbul…
Alföldinek torkán akadt a szó; csak idő múlva hebegte:
– Nono! Komám.
Jarabin mester fogadásáról ezentúl is sűrűn fordult szó és bár a tiszteletes uraknak is fülébe jutott ez a beszéd, Jarabin mester nem állott el fogadásától. Ennek a kemény embernek halálos ágyán is ez volt az utolsó szava:
– Sohse’ sirassatok engemet… Majd híradással leszek a másvilágrul. – Ezóta sok esztendő elmúlt. Sok esztendők óta porhadozik a kitünő ácsmester. Nemzedékek takarodtak el utána. És bár világéletében szótartó embernek ösmerték Jarabint, még mindég nem érkezett meg a Jarabin mester üzenete… Ilyen körülmények között nem is csodálható, hahogy a nánási hajduk is különféleképpen vélekszenek a másvilágról.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár * Budapest, 1912, Singer és Wolfner kiadása

A szerzőről: Móricz Pál (Hajdúnánás, 1870. október 2.[2] – Budapest, 1936. március 30.) író, újságíró, a Petőfi Társaság tagja.