(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

B. Gy. : A téma már eddig is többször felmerült, eléggé komplex is ugyanakkor, direkt módon rákérdeznék tehát, nem várva, hogy egyetlen mondatban válaszolj: Az 1962 nyarán nagy csinadrattával, országosan „megünnepelt” történelmi jellegű esemény: a kollektivizálás befejezése (eufemisztikusan fogalmazva: „a mezőgazdaság szocialista átalakítása”) – te tízéves voltál akkor – hogyan befolyásolta családotok sorsának további alakulását? Sokatmondó a „végeredmény” irányából, ennek „fényében” megközelíteni a dolgot: az öt testvér közül egyikőtök sem maradt a mezőgazdaságban, nemcsak úgy nem, mint M.T.Sz-tag, hanem mint kitanult szakember sem.
Jóval később (úgy a 80-as évek közepén), amikor úgy sem lehetett már „visszacsinálni a dolgot”, felelős kommunista politikus – Fazakas János volt ceausiszta miniszter – szájából hangzott el a kijelentés: „a Kászonokban balos túlkapás volt kollektívet csinálni.” A saját népszerűség-imidzsét építő nemzetiségi politikus nyílván a Kászonok völgyének mostoha mezőgazdasági viszonyaira, adottságaira gondolhatott. Miért nem akkor hangzott el a kijelentés, amikor tűzzel-vassal folyt itt is a gazdák meggyőzése, hogy – úgymond – jószándéktól vezérelve, saját kérésükre adják be a közösbe a földjeiket, állataikat, munkaeszközeiket. Sajátmaguk- és gyermekeik eljövendő életbiztosítékát, egzisztenciáját, jövőjét dobva oda, áldozva fel, törvényes keretek között, az illúziók, a bizonytalanság oltárán.
A tízéves gyermek mit értett meg az egész faluközösség életét felbolygató, politikai herce-hurcából, amit mindközönségesen kollektivizálásnak nevezett a falu?

G. M. :Ami a Kászonokban 1961/1962-ben végrehajtott erőszakos kollektivizálást illeti, szükségesnek látom kiemelni a következőket: 9-10 éves gyermek lévén, ekkor a III. elemibe jártam, az általam tapasztaltakra rávetül az is, amiről a faluban folyt a diszkurzus, amit hallottam, ámbár a felnőttek igyekeztek, hogy amennyiben lehet, ne kössenek mindent a gyermek orrára: „gerenda van a házban!” Visszaemlékszem arra, hogy szokatlanul sok idegen ember tűnt fel a faluban, ezek kisebb csoportokban, sohasem egyedül, rótták a falu utcáit, be-betértek az udvarokra, a kutyák veszettül csaholtak rájuk. Utóbb megtudtuk, hogy állami alkalmazottak, pártaktivisták, a szomszédos falvakból ide küldött tanítók („kiküldöttek”), nagyrészük nem is jött jószántából, de állami fizetésesek lévén, kötelezték őket. Mai szemmel nézve, nem is tudom elítélni, csakis azokat (ilyen is akadt közülük), akik örömüket lelték a hatalmaskodásban. A falut sorravették, utcánként, így végezték a feladatul kapott „meggyőző munkát”, de különösen a legelején, nem sok sikerrel. Látva, hogy a családlátogatások nem sok eredményt hoztak a konyhára, változtattak a módszeren, és nem ők jártak a családokhoz, hanem az embereket kezdték – hatalmi szóval – beidézni a milíciára, néptanácshoz, és úgy is kezdtek viselkedni, mint a hatalom emberei. Meggyőzni, befolyásolni akarták a falusi embert, hogy sajátmaga kérje a beiratkozást a kollektívbe, ami gyakorlatilag abból fog állni majd, hogy földjeit, állatait, szegényes mezőgazdasági szerszámait, egyszóval minden megélhetését ebek harmincadjára juttatja: mintha a gazda kérlelné a rablókat, hogy legyenek szívesek, vigyék el mindenét! Az emberek mégjobban megmakacsolták magukat, ekkor a legkonokabb ellenállókat a néptanács, a milícia pincéjébe zárva tartották napokig, amíg megtörnek. Megint másokat a megyei börtönnel, a Duna-csatornával fenyegettek, be is ültették a lefüggönyözött Aro-kocsiba, és órákig kocsikáztatták. Amikor – megunva a meggyőző munkát – egy fenékenrúgássál leteremtették a kocsiból, az atyafi ámulva tapasztalta, hogy éppen a falusi néptanács előtt ért véget az ő „elhurcolása”. Amikor híre ment, hogy mihez folyamodnak az elvtársak, az emberek kisebb csoportokba verődve, „szegeletenként”, még télvíz idejében is, az erdőkben kerestek menedéket, éjjel-nappal hetekig itt tartózkodtak.
Tragikus esetek is történtek. Akadtak olyan emberek, akik – megelégelve a lelki, testi kényszert – aláírták a nyilatkozatot, hazamentek, és véget vetettek az életüknek. Két ilyen esetről biztosan tudok.
Áprilisra – bárhogyan is próbáltak ellenállni az emberek – a vége az lett, hogy… megtörtek. Testi és lelki kényszerítéssel rávették őket egy olyan tettre, amely a dokumentumok szerint saját szabad beleegyezésük, elhatározásuk alapján történt.

B. Gy. : Kollektivizálásról lévén szó, édesapám „meggyőzése” is idekivánkozik. Hatalmi szóval berendelték, ott állt a községi néptanács poros gyűléstermében az 5-6 tagból összeverbuvált bizottság színe előtt. A legtöbbjük helybéliek: tanítók, jegyző, a falusi „bizalmi” ember, akit a háta mögött csak egyszerűen besúgónak tituláltak. Középen a rajoni „kiküldött” elnökölt. Már minden „érvet” bevetettek!
Nem és nem!
Ekkor a falu besúgója egy cetlire írt valamit, és eljuttatta a rajoni „delegát” kezébe. Közben a meggyőzési „munkában” szünet következett be, a bizottságot tízóraira invitálták. Édesapám, akit a frustuk ideje alatt továbbra is ott várakoztattak a gyűlésteremben (hadd legyen ideje meggondolni a dolgot!), egyedül maradva vette magának a bátorságot, és megnézte, milyen írást tartalmaz az elnök kezébe eljuttatott cetli, amelyet ott feledtek az asztalon:
– Are copil în liceu la Aiud. (A gyereke az enyedi líceumban tanul.)
Másnap már utaztam hazafelé a vonaton. Édesapám a sovány bentlakási koszton „leromlott” maturándus fiát megpillantva azzal fogadott:
– Még két hétig „tartom magam”, azalatt az itthoni koszton egy kicsit te is szedsz magadra valamit! Úgy nézel ki, mint egy agár! Utána aláírom én is, mint a többiek, te pedig mehetsz vissza Enyedre tanulni!
Visszatérve a kászonújfalusi kollektivizálás eseményeire, rákérdezek arra, hogy akadtak-e kivételek, olyan magán gazdák, akik a végsőkig kitartottak?

G. M. : Kivételről is tudunk: olyan emberek is kerültek, akik ellenálltak minden kényszernek, és nem írták alá a belépési nyilatkozatot. A következő három személyt (és nyílván: családjukat) említeném: Borbáth Sándor (Sós), Molnár András és Tulit László. Gyermek-emlékezetem az ő nevüket őrizte meg, ha még mások is lennének, elnézésüket kérem! Ezek az emberek, amíg fennállt a kollektív, nem tették lábukat „a közös földekre”. A sajátjuk is odalett! Úgy a 80-as években peres úton próbálták meg visszaszerezni jogos tulajdonukat. Úgy tudom, hogy részben sikerült. Húsz év elteltével sírva arattak a saját, két évtizedig jogtalanul elvett, mások által bitorolt földjükön. Saját emlékem: felvettem a Szeker útban a kocsira Tulit Lászlónét, aki könnyes szemmel panaszolta: „Keresztfiam, megértük, hálistennek, hogy a sajátunkat aratjuk!” Hogyan létezhettek ezek a gazdák két évtizedig minden megélhetési alap (föld) nélkül? Megpróbálkoztak azzal, hogy fenntartsák az állatállományt, úgy, ahogy tudták: az utak széleit, a sáncokat kaszálták, leveles nyárfa-ágakat vágtak a juhoknak (ebben magam is segédkeztem Molnár Andrásnak). Jóval később (amikor munkaerő híján úgy maradtak a kaszálók!) harmadában, feliben ők is kaszálhattak.


B. Gy. : Közelebbről, a ti családotokat hogyan érintették ezek az események?

G. M. : Nálunk is többször jártak, édesapánk távol, munkában volt ekkor is, nagyanyám, édesanyám csakis a saját birtokrészük felől dönthettek. A „kiküldöttek” csoportjában ott volt a mi Erzsike tanítónénink is, eleget csodálkoztam rajta, hogy hogyan keveredhetett ilyen társaságba! Ami a mi családunkat illeti, édesapám soha sem állt be a saját földrészével, az előző három atyafi sorsában kellett volna osztoznia, csakhogy ő állami mukából tartotta fenn magát, segítette a családját. A tehenek is az ő vagyonát képezték, ezért nem kellett leadni őket a közösbe. 1962 nyarán és őszén még kinn legeltethettünk, utána pedig, mivel a rákövetkező télre egy szál takarmányunk sem volt az odorban (hiszen nem kaszálhattunk!), így arra kényszerültünk, hogy félárban, negyedárban, mondhatni: aprópénzért áruba bocsássuk hűséges állatainkat. El lehet képzelni, milyen érzés volt, amikor vadidegen emberek kihajtották az udvarunkról (egy borjú kivételével, amelyről fent már szó volt) azokat az élőlényeket, amelyekkel, szinte mint családtagokkal, olyan szoros kapcsolatba kerültem, amelyekkel kölcsönösen segítettük egymást, mi tápláltuk őket, ők, ha éheztem, ennem adtak! Egyik napról a másikra odalett: igavonó állat, tej, házi tejtermékek. A kés áldozata lett a megmaradt borjú. Megtapasztalta a család azt az állapotot, amikor a feje fölött lévő hajlékot és a kevéske kertet kivéve, nincstelenné változott. Nagyanyánk munkája révén a kert biztosította továbbra is a konyhai zöldséget, némi gyümölcsöt. Nagyon jó gazdasszonynak kellett lennie, hogy a pincébe, kamrába kerüljön télire zöldség, pityóka, kevéske lekvár, kompót, amelyek alapanyagát a kerti gyümölcsökön kívül (szilva-, alma- , körtefáink teremtek) az erdei gyümölcsök is biztosították: eper, málna, áfonya…

(Folytatjuk)