Vasárnap

Édesapám imádta Wass Albertet. Vasárnaponként, mikor már hűlt a háj, mindig wassalbertezett egyet: szomorúan nézett maga elé, ugyanakkor kihúzta a derekát, hogy az ember szinte látta a visszaadandó hegyeket. Nagy selma volt az édesapám, mint édesanyám ezt hol szelíden, sőt szeretettel, hol indulatosan, hogy azt ne mondjam, gyűlölettel a tudtára adta.
Másik kedvenc játéka a horthyzás volt. Bátyám, a későbbi csatár és klasszis, akkor még csak a bátyám volt, és gyakran riadt arra, hogy neki most egy fehér ló szerepében kell tündökölnie. Nem sokat tűnődhetett azonban, mert édesapám máris felpattant rá, és nyalkán, peckesen, nemzettudattól áthatva belovagolt Kolozsvárra, ami adott körülmények között a nagyszobát jelentette. Mi, további 110-ek, a tapsoló tömeget képviseltük, és nem is kellett biztatni bennünket, úgy őrjöngtünk, hogy Manci néni, az alsó szomszéd, hisztérikusan verni kezdte a radiátort, duguljanak már el, hercegi barmok! Grófok vagyunk!, üvöltötte vissza édesapám, mint egy kigyúlt fejű Horthy Miklós. Szépek voltak ezek a vasárnapok.

Járvány

Amikor a járvány lecsapott, édesapám egész előadást rendezett. Nekünk, mindenre jó, közben természetesen haszontalan, pimasz, neveletlen és egyéb gyermekeinek, azt kellett kiabálni: „Jogaink vannak! Egyenjogúak vagyunk!”, mire édesapám nagy szakállsimogatás közben megkérdezte: „kivel?”, amire persze nem tudtunk válaszolni, hiszen fogalmunk sem volt.
Erre édesapám a megfelelően kényelmetlen szünet után, mint valami grófságban megőszült Marx, elmagyarázta, hogy jogaink szentek és sérthetetlenek, hogy vírus- és oltásellenességünk az állam hibája, mely a perifériára sodort bennünket. Itt van például a világhírű rendező, igazán marginalizált szegény, Kanadától Új-Zélandig rendez nagy kiszorítottságában. Aztán hüppögve kifejtette, hogy ugyanez a sorsa az operaénekesnőnek, aki a Metben énekel, a karmesternek, aki Bécsben rajzolgat a pálcájával, és másoknak is, akik hasonlóan távol vannak mindenféle központtól, s még jó, ha vezetékes telefonra futja nekik.
Olykor megvillant tekintetében a hűvösség, mint a Montblanc csúcsán a jég (Vajda Jánost jól ismertük, hozzánk jött, valahányszor Ginához indult, hogy elvágja a torkát), de igazán jól szórakozott, és ezért mi is. Édesanyám közben rettenetes átkokat szórt mindazokra, akik a gyermekeiket hülyítik, ahelyett, hogy maradnának magukban, édesapám azonban fel se vette ezt az asszonyi locsogást, ahogy grandezzája Mátrájáról nevezte.

Oltás

A járványban különben édesanyám, lett légyen bármilyen dühös, együtt szórakozott édesapámmal. Bementek például egy vendéglőbe, ahol tudták, hogy a pincér oltásellenes. Leültek, és rendeltek mondjuk egy pacallevest, mert az román gyökereire emlékeztette édesanyámat. Közben elkezdték fumigálni a pincért. Á, nem így kell felvenni a rendelést!, á, nem így kell tartani a törlőkendőt!, á, azt a tányért is hogy tartja!, de hangosan ám, mint amikor Weismüller tarzanozik. A pincér tűrte, ameddig tűrhette, de milyenek a Toldi Miklósok?! Végül főtt rák színű arccal jött ki, határozottan odalépett az asztalukhoz. Édesanyám csodálkozva nézett rá, aztán édesapámra, mint nyelvbotlásra a nyelvművelő.
„Tudják meg, hogy én mindent jól csinálok! Én magánpincériskolát végeztem, 6+3 évet!”, kiáltotta a pincér kétségbeesetten. Édesanyám a fogát piszkálta – olyan utolérhetetlenül tudott közönséges lenni! Édesapám ásított. „És pontosan így kell felvenni! Meg tartani!”, ordított a pincér a sírás határán.
A szüleim nem értették. „Nincs jogunk a véleményünkhöz?”, kérdezte édesanyám gyanús nyugalommal. „Öntől kell engedélyt kérnünk netán?”, tette hozzá, alattomosan beszúrva ezt a netánt. „Nem demokráciában élünk, lovagom?”, érdeklődött tovább. „Dehogyisnem, aranyos kösöntyűm”, válaszolt édesapám. „Maga, fiam, nem tudja, hol él”, világosította fel a pincért borzasztó készségességgel. „Most távozhat”, búcsúzott el jóvátehetetlenül.
Halál nyugodtan megitták a kávét, aztán távoztak maguk is, mint Haynau Világosról.

Forrás: szerző FB-oldala