(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

G. M.: Az 1962-es év nyarán már nem a saját földjeinken dolgoztunk. Az édesanyánk nevén munkába állhattunk olyan M.T.Sz-beli mezőgazdasági munkafázisokban, ahol gyermeket is elfogadtak: silózás, pityókagyomozás, takarás, (ez utóbbiakban volt már tapasztalat!), stb. Amikor nem adódott a részünkre munka, gyógynővényt szedtünk: (búzavirág, kankalin, hecserli, stb.), amelyet a szövetkezet aprópénzért felvásárolt, ősszel pedig mogyorót gyűjtöttünk a magunk számára.
Ilyen rendkívüli események közepett telt el 1962. Következett az 1963-as esztendő, amikor Teréz testvérünk már a szentmártoni középiskola tanulója volt, így növekedtek a kiadásaink: a bentlakási díjat rendszeresen fizetni kellett. Az 1962/63-as tanévvel a négy elemit én is elvégeztem, rám várt ugyanabban az iskolaépületben az általános iskola felső tagozata.
Alighogy kikaptuk a nyári vakációt, az egyik falubeli rokonunk, Illyés K. Lajos (Veress) azzal az ajánlattal állít be hozzánk, hogy szegődjem el pásztornak a nyáron kinnháló egyéni tehenek mellé, úgy, hogy a gazdák közül minden második nap egy-egy felnőtt társat kapok segítségül, jómagam meg vasárnap hazajöhetek váltóruhát venni, és kivinni a következő hétre az élelmet, amit ő biztosít a számomra, mindezeken kívül 5 lej napidíj üti a markom! A nagyanyám jelenlétében megkötöttük az alkut, dagasztotta a mellem a felelősség tudata, hogy egyszeriben ilyen fontos személyiség lettem, akivel komoly felnőttek paroláznak, ám mégis, amikor beköszöntött az ígéret valóra váltásának a napja, elgondolkoztam azon, hogy oda a szabadságom, a nyári vakációs szórakozásaim, fürdőzés, halászat, megszokott gyermektársak, egyszóval: a szabad élet!
Az alkunak még volt egy záradéka: mégpedig az, hogy a csordában lévő egyetlen fejős tehenet (a többi ridegmarha, tinó, borjú volt valahány!) napjában reggel és este fejni kellett, a tej pedig a saját és a Gyuri kutyám étrendjét gazdagította. Mindenképpen először a kutyát kellett ellátnom ennivalóval, jómagam számára csak azután következhetett a reggeli, vacsora. Ezt a kitétet azért hangsúlyozta így ki munkaadó gazdám, mivel elődöm elhanyagolta a kutyatartást, a pásztorkisegítő eb viszont nem volt hajlandó éhkoppon szolgálni, otthagyta a csordát és hazaszaladt. A rendszeres tartás, élelmezés következtében, amelyet tőlem kapott, a kutya-segítőtárs becsülettel végezte napi teendőit, össze is barátkoztunk, egyszer sem hagyott cserben, nem szökött haza, ebből – közvetve – a munkaadó gazdám is értesült otthon arról, hogy odakint a Paphegyiben, a Bartáké válúja körül rendben mennek a dolgok. A soros felnőtt-gazdák, akik kétnaponként váltakoztak a pásztorkodásban, túlságosan nem halmoztak el adományaikkal, figyelmességükkel, pedig jól jött volna egy kis, gyereknek való édesség, gyümölcs, ez alól egyedül Kovács András (Csuti) volt kivétel, aki – mikor érkezett – palacsintát, vagy pirosbélű körtét hozott a tarisznyában, szívesen mesélt nekem a Hadak útjáról, mialatt kinn ültünk a tűz mellett, és az eget béborította a csillag, a Honfoglalásról, Csaba királyfiról, aki egyre késik visszajönni, hogy számbavegye szétszóródott népét… Véle a barátkozás, a gyerek–felnőtt szimpátia a pásztorkodás után is megmaradt. A többiek nemcsak, hogy nem voltak ennyire figyelmesek, de sokszor elvárták, hogy megosszam vélük kis vacsorámat. Egyik alkalommal Vitos Emre (Emeli) volt a soron, és elújságolta nekem, hogy mielőtt eljött volna, odahaza a lányának meghagyta, hogy hozzon ki vacsorára paszulylevest. Irén leánya teljesítette is az apja parancsát, időben kihozta az ételt, az édesapja leküldött a kalyibához, hogy vegyem átal a paszulylevest, még meleg volt a lefödött kantáros fazék. Nekünk, gyermekeknek nem fordult meg a fejünkben, hogy az edényt biztos helyre felakasszuk, otthagytuk a kalyiba sarkában a földön. Amikor este előjöttünk a szállásra, első dolgom az volt, hogy ellenőrizzem a vacsoránk állapotát. Azonnal átláttam a helyzetet, hogy milyen következménye lett a meggodolatlanságunknak, visszatettem a fazékra a födelet, és – hibásnak tudva magamat – nem szóltam a gazdának arról, hogy mi történhetett: hogy Gyuri kutya jó szimattal „megszentette” (kiszaglászta) a finom vacsorát, nagy hozzáértéssel leemelte az edényről a födőt, és a maga részét – a levesnek mintegy a felét – elfogyasztotta belőle. A becsületes kutyus tehát nem ette meg az egészet, pedig megtehette volna…meghagyta a mi részünket! A gazda azonban rájött a dolog nyitjára, miért van csak félig a fazék, akárhogy is, az edényen látszott a kutya-nyalás nyoma, rettenetes haragra gerjedt, ki látott még olyat, a kutya gondjaira bízni a vacsorát! Azt hittem, minket fog felfalni a leves helyett, amelynek a megmaradt fele is a kutyáé lett végül. Arra gondoltam, ha mégsem jött volna rá, ki a tettes, és falatozni kezd, nekem is kanalaznom kellett volna, hogy ne áruljam el a turpisságot. Paszulyleves helyett lekváros tejbelaska lett ezalkalommal is a vacsora. Az öreg semmiképpen sem tudta elfeledni a dolgot, a szitkok ugyancsak járták, amúgy istenigazában, már alig vártam, hogy megszabaduljak a bosszús kisegítőtárstól!
Ezt a Vitos Emrét váltotta László Dénes (Vinka), akinek a fia velem egyidős gyerek volt, osztály-, sőt: padtárs, amikor jött az ember, hozta a fiát is magával. Az ilyen napok, magamhoz való pajtás társaságában, jobban is teltek. András barátom (Dénes bá fia) azt mondja nekem: mára ne legyen gondod az ebédre, finom szalonnánk, friss házikenyerünk van a tarisznyában. Készpénznek vettem az ígéretét, csakhogy nem ő volt a gazda, az apja viszont nem tudott az alkuról. Eljött az ebédidő, apa és fia kibontják a tarisznyát, akkurátusan asztalt terítnek maguknak a földre a takaróruhából, és jóízűleg falatozni kezdenek, én meg csak ülök ott odébb, várva a fejleményeket. Végül a gyerekben volt több jóérzés, rászólt az édesapjára, hogy kínálja meg Matyit is, de Dénes bá nem vette jónéven:
– Miért, nincs neki amit egyék?
Szelt a kenyérbúl és szalonnából, és inkább lenézőleg, mint jószívűséggel, átnyújtotta, nekem azonban elment az étvágyam a koldusebédtől. A pajtás unszolására végül mégiscsak elfogadtam az „alamizsnát”. Ami igaz, igaz, olyan finomra pácolt füstöltszalonnát én azóta sem ettem! Az öreg aki, máskülönben, ezermester hírében állt, úgy látszik, a szalonna elkészítéséhez is értett. Mindemellett, a jóérzés nem volt erős oldala, szerencsére a fia nem örökölte az apa magánakvalóságát!
Végeredményben, ez a történet is – mint ahogy az egész ridegpásztorkodás – tanulsággal szolgált a számomra, megismerhettem különböző embertípusokat.

(Folytatjuk)