Késő ősz, mínusz hét.
Még van néhány levél a meggyfa ágain.
Nem sok, de van.
Ez a néhány levél idegesíti a szelet. Tépi a fát, hulljon már le róla minden, mert így ez az ősz szerinte nincs befejezve.
Van ebben a szélben alkotó erő.
De az a néhány levél nem akar leszakadni semmiképp. Kapaszkodik, sirül, sárgul, barnul, feketedik. Nem hull le. Már az ágak is megsokallták, hogy néhány makacs levél miatt kell nekik úgy menni bele a télbe, rángatózva, vonaglón, eredménytelen suhintásokkal, már-már lemondva minden reményről.
Szemben, a tömbház. Ott is késő ősz, mínusz hét.
Él abban a tömbházban néhány öreg.
Nem sok, de él.
Ez a néhány öreg idegesíti a tömbház előtt pálinkázó, sejhajozó suhancokat. Hogy miért nem mennek el már erről a tájról mind a vének. Mert így ez az ősz szerintük nincs befejezve.
Van ezekben a suhancokban alkotó erő.
De ez a néhány öreg nem akar elmenni erről a tájról semmiképp. Van, aki botjába kapaszkodik, van, aki kilincsbe, megvillanó reménybe, de megy mindenik naponta valahová egy üres fazékkal, s visszatér, valami sovány ebéddel.
Sokat nem érhet az az ebéd. Mert látom, egyre sárgul, barnul, feketedik az öregek orcája és a ráncok is gyűlnek. Már a tömbház lakói is megsokallták, hogy állandóan beléjük botlanak, meg kell várni őket, amíg nagy nehezen kinyitják a lépcsőház nehéz ajtaját. Csak a baj van már velük.
Legjobban a mentősök unták meg ezt a néhány tántorgó öreget. Ezeknek a tántorgó öregeknek hiába mondják, hogy ez a vérnyomás természete. Egyszer fölugrik, máskor lesuppan. Meg kell szokni. Minden magyarázatuk teljesen hiábavaló igyekezet.
Nincs olyan napjuk, mely be lenne fejezve.
Van ebben a fertályban alkotó erő.

Forrás: szerző FB-oldala