(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


B. Gy. : VIII. osztály végeztével kikerülhetetlen feladat elé kerültél magad is: következett a pályaválasztás. A pályairányítás – végső soron – az iskola egyik alapvető feladata (lenne), de – nagyon sokismeretlenes egyenlet lévén – az „ahogy esik, úgy suppan” elv alapján „kerül megoldásra”. Az iskola nem veszi (mert nem veheti!) számításba még a legfőbb összetevőket sem. Pl. : társadalmi elvárások! Nyilván, nem a tanuló iskolavégzésével aktuális, hanem valamiféle jövőbeli társadalmi igények, elvárások jöhetnek számításba. Van-e hozzá „időgépe” az oskolának? Az egyes tanulók ismereteire, jártasságaira, képességeire, egyéniségére, tehetségére, stb. alapozni! Rendelkezik-e az iskola, osztályfőnök mindezek felderítésére szolgáló precíz, objektív mérőműszerekkel? Nem feledkezve meg a gyermekén kívül a szülők óhajairól, anyagi helyzetéről, helyi hagyományokról (genus locii). Stb., stb.

Amikor az 1967 / 1968-as tanév végén a kászonújfalusi általános iskola VIII. osztályát „abszolvált” 14 éves Gergely Mátyás Péter Jóska jóbarátjával együtt a maroshévizi szakiskola géplakatos szakján sikeres felvételi vizsgát tettek (talán) még nem gondoltak arra, hogy egy szakma mellett egy életre el / lekötelezték magukat. Hogy – egyszersmind – n számú lehetőséget zártak ki ezzel az egy választással!
Műkődött valamilyen „értelmiségi” szakma: (mint a nővére, Teréz esetében, aki tanárnak készül, pedagógiai főiskolán, majd egyetemen végez matematika szakot. Mint majd később, a két húga teszi, akik közgazdasági-, illetve mérnöki egyetemet fognak végezni majd. ). Ehhez líceumot kellene kijárni, az érettségivel nem oldott meg jóformán semmit se az ember, uána egyetemet, főiskolát kell végezni! Gergely Mátyás azonban adott arra, már IV. osztály utáni nyári pásztorkodása alkalmával is (amikor napi 5 lejt keresett), és azóta minden nyáron, hogy felmentse a szüleit a róla való anyagi gondoskodás terhe alól.
Egyéb lehetőségek: valamely szakmunkási szakma. (Két volt iskolatársa Brassóban fémipari szakot végzett). Ennek a gyakorlása gyári munkát, így városhoz való állandó kötődést jelent. Talán városon való megtelepedést, ott lakást. A megyeszékhelyre autóbuszokkal ingázni is lehet. Nem egy leányálom, de a szülőfaluból, a többi kászoni faluból is sokan gyakorolják. A csíkszeredai textilgyárakba lányok, asszonyok is ingáznak garmadával! Kétlaki életet jelent. Falun is, városon is. Itt is, ott is! Se itt, se ott! Gyakorta a kettő között. Buszokra várni. Zötykölödni a nyáron poros, télen fagyos, lerobbant buszokon.
A fenti lehetőségeket mérlegelve Gergely Mátyás a szakiskola mellett dönt. A sikeres felvételi vizsga után ez három év tanulást jelent. A felvételi tantárgyak a román és a matek. A matek „megy”, a felvételire „felhagyott” román elemzéseket meg lehet tanulni. Még most is emlékszik: románból Alecsandri: În miezul verii című versének elemzését kapták. Az iskola román tannyelvű.
A szakiskola sikeres elvégzése automatikusan valamelyik Csíkszeredai gyárba történő kihelyezést jelent:
A sorsodat tudva, én elviekben foglaltam össze a pályaválasztásoddal kapcsolatos kérdéseket. (Szólj, ha valamivel nem értesz egyet!) Te hogy emlékszel vissza erre a választásodra, amely a továbbiak során egész életedet döntő módon befolyásolta?

G. M. : Mielőtt belevágnék a pályaválasztással kapcsolatos gondok és feladatok megoldásának ismertetésébe, hadd álljon itt egy olyan történet, amely VIII. osztály végén, még a szakiskolába való iratkozásom előtt esett meg velem, és amely akkori gondolkodásomra is némiképpen rávilágít. Nevezetesen: kiskamaszként hogyan kerültem összetűzésbe a kászonújfalusi néptanácsi előljárókkal?
Abból kell kiindulnom, hogy az 1968-as megyésítésig Kászonújfalu külön községet alkotott, önálló néptanáccsal, milícia-őrssel, stb. Amikor lezajlik az alábbi történet, Bartha Antal volt a tanácselnök, Tima Ferenc a jegyző és Darvas András (Burszán) az adóvégrehajtó (ahogy a faluban nevezték: finánc), az iskolaigazgató pedig Mihály Domokos. Édesanyámmal kalákában pityókát kapáltunk (első kapálás) az unokabátyám, Péter Ödön kertjében. Egyszer csak jönnek be az udvarra a néptanács emberei, Bartha Antal néptanácselnök és a finánc. Megpillantják édesanyámat, és köszönés helyett ráförmednek, hogy miért nem fizette még ki az évi adóját. (Igaz, édesapám elküldte az e célra szánt összeget, de a pénz valami egyébre kellett). A felszólításból szóváltás lett édesanyám és a hivatalosságok között, a végén fenyegetés. Így, meg úgy lesz, ha nem fizeti ki már holnap az adóhátralékát! Úgy, hogy a végén nem álltam meg (berzenkedett az igazságérzetem), és VIII-ot végzett serdülő létemre beleszóltam a „nagyok” vitájába:
– Miért vannak úgy megindulva az adó miatt, még csak az év elején tartunk, év végéig lesz elég idő kifizetni!
Az elvtársak nem voltak megszokva azzal, hogy valaki ellentmondjon a szavaiknak, pláné egy gyerek!
– Majd megtanítunk mi még téged kesztyűbe dudálni, ne félj!
Ezzel elmentek. Édesanyám csóválta a fejét:
– Ej-ej, gyermekem, nem jó ujjat húzni a hatalom embereivel! Az embert mindig a kezükben tartják, kéréssel, engedéllyel, ezzel-azzal! Félek, hogy megbosszulják! Nem ismered te még őket…
A történet úgy hozta magával, hogy körülbelül két hét múlva ugyancsak mi ketten édesanyámmal végezzük Ödi bátyámnál a pityóka második kapálását is, jön a néptanácsi küldönc, Tubák Dani bácsi, kereshetett odahaza, nannyóka pedig útbaigazította, hogy hol vagyunk.
Közli velem, hogy „Mátyás, hívatnak a néptanácshoz.! „
Elkértem Ödi bátyám modern (Mőwe) biciklijét, és lekarikázok a néptanácshoz. Csakúgy porzott az országút a nyomomban! Küldenek, hogy hívjam személyesen az iskolaigazgatót, aki jött is, beinvitálnak a jegyzői irodába, ahol hosszában összerakott asztalok mögött a fal mellett ülnek a néptanácsi vezetők és egy ismeretlen „elvtárs” , akiről később megtudtam, hogy rajoni kiküldött. Helyet szorítanak maguk mellett az iskolaigazgatónak is, engem pedig leültetnek a szoba közepén elhelyezett székre, magukkal szemközt. Kíváncsian vártam, de kissé megszeppenve is, hogy mindezek az előkészületek hova vezetnek, annyi komoly felnőtt mit akarhat egy gyerektől. Az első kérdést mindját az ismeretlen tette fel: El tudom-e mondani, hogyan zajlott le Kászonújfaluban a „mezőgazdaság szocialista átalakítása”?
– A kollektivizálás ? – kérdem én.
– Az.
Nem tetszett az elvtársnak, hogy ahelyett, hogy fújnám, mint egy jól megtanult leckét, én itt értetlenkedem. És még ezután sem fogtam bele a „leckefelmondásba,” hanem ezután is még rákérdeztem:
– Hogy mondjam, úgy ahogy megtörtént, vagy ahogy az iskolában tanították?
A kérdés meglepte a megyei elvtársat, mert, hogyha válaszol rá, ezzel elismeri, hogy a két dolog nem egyezik. De nem térhetett ki a válaszadás elől, ezért inkább a rámenős, válaszra váró embert játszotta meg:
– Mondd úgy, ahogy volt, és kész!
Erre én, felbátorodva, előadtam a dolgot, abban a szellemben, ahogyan előbb, a 13-15. oldalakon beszámoltam róla, nem annyira részletesen, de nem is hallgatva el a lényeget, hogy biza, a nép kényszer hatására adta be a földjeit meg mindenét a közösbe, és az azóta eltelt 5-6 esztendő sem győzött meg senkit a vezetésen kívül, hogy helyesen cselekedett!
Nem nyertem el az elvtársak tetszését, cseppet sem voltak velem megelégedve, következett a helyreigazítás, a nevelési óra. Mindenek előtt kifejtették azt a meggyőződésüket, hogy más forrásból értesültem, nem azt mondom, amit átéltem, kicsi is lehettem én még akkor. Pedig én a színtiszta igazat mondtam el nekik, azt, amit tízévesen a két szememmel láttam.
– Ha te ilyeneket állítasz, javítóintézetben a helyed, ott majd megnevelnek!
Hogy hova fajulhat a hatalmaskodásuk, kiviláglik abból, hogy a nővérem állását is szóba hozták, aki akkor községi könyvtárosi posztot töltött be, és így a hatalmukban állott elbocsátni őt a munkájából. Ezt a fenyegetésüket – végülis – becsületükre legyen mondva, nem váltották valóra. Megszólalt az iskolaigazgató is, aki – mint pedagógus, beosztásából adódóan – védelmébe kellett volna, hogy vegye a gyermeket, akinek a viselkedésében, tanulásában, egyszóval: iskolai munkájában semmi kivetnivalót nem tapasztalt az iskolában eltöltött nyolc év során. Ehelyett rámtámadt:
– Amikor értem jöttél, már láttam arcodon az elszántságot, a kivagyiságot! Ahelyett, hogy meghunyászkodnál és elismernéd a tévedésedet! Éppen azt nem énekelted, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok én!” (Honnan jutott eszébe éppen ezt a példát felhozni?) Megfenyegetett, hogy nem szabad a vén emberek hazug beszédére fülelni, ehelyett inkább olvassam, hogy mit ír az újság!
Meg azt is felhozta, hogy milyen jó élet folyik a faluban, amióta megalakult ez a bizonyos „Új Élet Kollektív Gazdaság!”
– Nézz inkább körül, mennyi felújított ház, új épület van a faluban. Ez mind annak a bőségnek köszönhető, amely az M.T.Sz-ben folyó munka eredménye.
– Ez igaz, tanító bácsi, de tegyük hozzá azt is, hogy a kollektív megalakulása után a tagok nem költenek többé földvásárlásra, és az állataik eladásából befolyó pénzt a lakások kicsinosítására költik. Meg aztán azt is meg kellene vizsgálni, hogy a családtagok közül hányan ingáznak városra. Ez ismét felpaprikázta a kedélyeket, de mivel új érveket nem tudtak felhozni az elvtársak, az elhangzottakat kezdték ismételgetni, úgyhogy kezdett elhúzódni a kihallgatás.
Öt komoly felnőtt egy napot délelőtt 11-től késő délutánig potyára töltött el. Egészen addig folytatódott ez a szalmacséplés, amíg édesanyám odahaza meg nem sokallta, és jött, hogy lássa, mi történik a gyerekével.

A történet bennem is mély nyomot hagyott, az igazságérzetemet tette próbára, a felnőttek igazába vetett hitemet ásta alá. Különösen az iskolaigazgatóm ellenséges magatartása volt az, ami fölött sehogy sem tudtam napirendre térni. Nem voltam én mintatanuló az iskolában, de utolsó sem voltam, a magaviseletem sem volt sohasem levonva. Ha bátrabb, legalább ennyit felhozhatott volna mentségemül! Ő mindezekről hallgatott, azért, hogy „jó pontot” szerezzen magának a „megyei elvtárs” előtt, talán még az igazgatói beosztását is megerősítve látta ezáltal.
A legnagyobb megaláztatás akkor ért, amikor engem kiküldtek a teremből, behívták édesanyámat, és arra kötelezték, hogy győzzön meg engem arról, hogy kérjek bocsánatot, mivel politikai nézeteim hiányossága, téves politikai ismereteim miatt valótlanságokat beszéltem előttük (ne feledjük: 15 éves kamaszfiúról van szó!). Ilyen „naplopók” tanítottak engem becsületre! Ahelyett, hogy mindenki végezte volna a maga dolgát, egy áldott délutánt azzal töltöttek, hogy egy gyermeket oktattak arra, hogyan kell hazudni! A leckéjük nemhogy fogott volna rajtam, de megerősített abban a hitemben, hogy az embernek az igazáért ki kell állnia, bármilyen körülmények között.
Aki a kihallgatás során a legemberségesebben viselkedett, az a jegyző úr volt. Nem tett fel keresztkérdéseket, nem vádolt, a kihallgatás idején valami sűrűn gépelt irat volt előtte az asztalon, azt tanulmányozta.

(Folytatjuk)