Nem is tudom, hogy szabad-e ilyen pandémiás időszakban Stephen Kinget olvasni, vagy olyan játékfilmeket nézni, amelyek a regényeiből készültek. Mert King olyan, hogy megelőlegezi a bajokat, a katasztrófákat. Művei gyakran a nem túl távoli jövőben zajlanak. A fantasy nagymestere azonban – most a horrorisztikus beütésekkel ne foglalkozzunk – komoly szépírói erényekkel is rendelkezik. Van irodalmi értéke a munkáinak, s miközben szórakoztat, gondolkodásra is késztet.

Egyáltalán nem szégyellem, hogy néhány évvel ezelőtt megvásároltam Az írásról című kötetét (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005). Amolyan kézikönyv arról, hogyan kell írni. Mitől jó egy írás? Mit kell tennie a prózaírónak, hogy megszabaduljon a sallangoktól? Hogyan adagolja az íróember a történetet? – ilyen témakörök találhatók a könyvben, amelyről még véletlenül sem állíthatjuk, hogy valami nyakatekert szakmaisággal megírt tanulmányról lenne szó. Nem. Ugyanolyan könnyed, mondhatni mesteri munka, amilyeneket megszokhattunk tőle. Embernek szánt írás szól az írásról. „Közönséges” olvasók is élvezettel lapozhatják.

Hány könyve lehet Kingnek? Mintegy hatvanhat fikciós művét – regényét – számoltam össze az 1974 és 2021 közötti időszakban, öt egyéb kötetét, amelyben esszéket, tanulmányokat közölt, de van másik tizenöt munkája, amelyeket álnéven írt, illetve számos antológiában is szerepelnek a novellái. Húsz alkalommal bukkan fel színészként – nem mindig sikerrel – a saját regényei, vagy éppenséggel a mások által írt, de rokon-szemléletű forgatókönyvek mentén készülő filmekben. Szóval egy olyan alkotóról van szó, aki nemcsak az angolszász irodalomba és kultúrába, hanem úgymond a világirodalom körforgásába is erősen beágyazódott, s akire érdemes figyelni. Még akkor is, ha gyanúsan híres. Hogyha megfuttatjuk az eladott példányszámokat – minden egyes regényéből legalább százezer darab fogyott az angol nyelvű olvasók körében –, akkor egy félelmetesen nagy szám villan fel előttünk, s ha még azt is nézzük, hogy legalább negyven nyelvre fordították le a műveit, akkor az eddigi „termés” meghaladja a 400 millió eladott példányt. Azért írom, hogy eddigi, hiszen az 1947-ben született szerző ma is kiváló egészségnek örvend és írói lendülete töretlen.

Dióhéjban annyit az A köd című filmről – mert eléggé el nem ítélhető módon újra megnéztem a napokban, s talán az eredetit könyvben is elolvasnám, ha megtalálnám, az a gyanúm, hogy valamelyik válogatásban, novella, vagy kisregény-gyűjteményben bukkanhat fel magyarul –, hogy furcsa köd ereszkedik alá egy amerikai kisvárosra. King regényeinek cselekménye általában félreeső, vidéki helyeken játszódnak. A főhős, David Drayton és kisfia, a városka vegyesboltjában reked több helyi lakóval együtt. Hamarosan észlelik, hogy a ködben valami mozog. Nem evilági lények tartózkodnak a homályban. Olyan ’valamik’, amelyek talán emberi beavatkozás következményeként érkeztek vagy születtek. Nem derül fény arra, hogy katonai, üzleti cél, vagy csak felelőtlen tudományos kíváncsiság eredményezte-e a kártékony lények megszületését? De nem is ez a lényeg. Az izgat mindvégig, hogy vajon az idegen faj az ijesztőbb, vagy maguk a szörnnyé vált emberek, akik egymásra utaltan akár a menekülést is választhatnák. De nem. Végül a döbbenet fokozása végett – hogy a megoldás nyitott maradjon és tovább gondolásra sarkalljon – előkúszik a ködfoszlányokból egy hatalmas tank, amelynek ágyúcsöve a néző felé mered. Vajon valami aljas kísérlet elszenvedői voltak a kisváros lakói? Vajon a hadsereg már az események lezárásaként jelenik meg a színen, hogy lezárja és feledtetni próbálja a saját berkeiből fakasztott katasztrófát?

Nyilvánvaló, hogy az ilyen filmek nem hordoznak semmiféle megnyugtató témalezárást. Ez egyik fontos műfaji sajátosságuk. Békeidőben, s amikor egészségesek vagyunk, jól megjárnak. Borzongva szórakoztatnak. Most azonban eljött az az idő, ‘a közeli jövő’, amikor mi is berekedtünk, s mintha abban a szupermarketben lennénk, ahol David Drayton és társai voltak. És nagyon furcsa beszélgetések zajlanak közöttünk. Mondom, odabent vagyunk. Oltottak és antivaxerek. És megy a süket duma. Olyan, mintha moziban lennénk. De – sajnos – ez most maga az a valóság, amelyre nem vágytunk sohasem.

Forrás: Hargita Népe, 2021. október 19.