Nárciszok / “Daffodils”

A várostól messze jártam,
mint a felhő völgy s hegy felett,
mikor hirtelen megláttam
az arany nárciszsereget
a tóparton, a fák között
táncoltak vígan szerfölött.

Mint csillagok a tejúton,
rám ragyogtak, kacsintottak,
az öböl menti fűúton
hosszú sorban hajladoztak,
tízezren voltak legalább,
megannyi fej és buja láb.

Táncoltak a hullámok is,
de ők jobban, nagyobb lázban
ropták. Költő bús dehogyis
lehet ilyen társaságban.
Néztem, néztem, s nem gondoltam,
kincset lelek a műsorban.

Kanapén fekve, egyedül,
tétlenül vagy töprenkedve,
ama belső szemre vetül
a nárciszok táncos kedve
sokszor, s szívem velük táncol,
kitáncolok a magányból.

Fordította: Hadnagy József

I wandered lonely as a cloud
That floats on high o’er vales and hills,
When all at once I saw a crowd,
A host, of golden daffodils;
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine
And twinkle on the milky way,
They stretched in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.

The waves beside them danced; but they
Out-did the sparkling waves in glee:
A poet could not but be gay,
In such a jocund company:
I gazed—and gazed—but little thought
What wealth the show to me had brought:

For oft, when on my couch I lie
In vacant or in pensive mood,
They flash upon that inward eye
Which is the bliss of solitude;
And then my heart with pleasure fills,
And dances with the daffodils.