Életképek (Részletek egy mozgalmas életből 1933-tól) című könyvében Perge Feri barátom a sokat tapasztalt hegymászó alaposságával emlékezik az életében vele történtekről. Nem csoda, hiszen jó időn át a magyar hegymászás meghatározó alakja volt, aki a hatvanas évektől kezdve a Királykő, a Mont Blanc, a Matterhorn, majd a Kilimandzsáró megmászása után 1980-ban a Pamír hegység 7105 m magas Korzsenyevszkaja-csúcsára is feljutott, és elérte a legnagyobb eredményt, amit a magyar hegymászás akkori viszonyai lehetővé tettek.  (Szándékunkban áll a közeljövőben néhány emlékezetes túrabeszámolója révén ismertetni hegymászó élményeit is. – Káfé Főnix)
Budapest világháborús ostromát 12 éves kissrácként, az 1956-os forradalmat jóérzésű sorkatonaként élte át. Az utóbbiról szól önéletírásának alábbi részlete, amit özvegyének beleegyezésével több részletben közlünk. (Hegedűs Zsolt, Stockholm)

In memoriam Perge Feri

Mint gépjárműmű-írnok, a bázislaktanyában teljesítettem szolgálatot. 1956. október 23-án napközben többször beszéltem telefonon a belvárosban dolgozó barátnőmmel, aki rendszeresen tájékoztatott a városban történt eseményekről. Felvonulásokról, tüntetésekről, zászlók kivágásáról (mármint a címerek kivagdosásáról), ruszkik haza-menetelének követeléséről jöttek a hírek.
A kora esti órákban értesültem arról, hogy ledöntötték a Sztálin-szobrot, melynek híre hihetetlennek tűnt. Az ügyeletes tiszttel jó viszonyban voltam, így sikerült rábeszélnem, hogy engedjen ki egy-két órára a laktanyából, hogy meggyőződhessünk a hírek valódiságáról. Nagy nehezen ráállt a dologra, mert ekkor már összetartást rendeltek el az OLEP-ről (Országos Légierő Parancsnokság), de az irányító parancsnokok ekkor már nem tartózkodtak a laktanyában, munkaidejük leteltével hazamentek.
A kijelölt írnok utódomnak (már csak napok voltak a leszerelésemig) volt egy motorja, ami vele volt a laktanyában. Ezzel a motorkerékpárral indultunk befelé a városba Lőrincről. Végigmentünk az Üllői úton, és zavartalanul jutottunk a Kilián-laktanyáig, a Nagykörút sarkára. A pontos időre nem emlékszem, de már jó ideje sötét volt. A laktanya Üllői úti bejárata előtt nagy tömeg gyűlt össze. Alighogy megálltunk, hogy egy kicsit tájékozódjunk, kinyílt a laktanya nagy kapuja és egy nagy csoport jött ki fegyverekkel a kezükben.
– Van már fegyverünk. Gyerünk a rádióhoz – kiáltozták.
Mivel mi ketten egyenruhában voltunk, és nem akartunk semmibe belekeveredni, gyorsan továbbhajtottunk a Körúton, a Nyugati pályaudvar felé. A Baross utca sarka előtt, a gyér világításban (akkor még csak középvilágítás létezett) emberek futottak át előttünk az úttesten, a sarkon álló TEFU (Teherfuvarozás) iroda elől, átlósan a Deák Kávéház felé. Élükön (köpenyéről és csizmájáról ítélve) egy katonatiszt rohant, akit többen üldöztek, civil ruhában. Egy pisztolylövés is eldördült, de nem tudom, kinek a részéről. Az üldözött tisztet a kávéház falánál érték utol, aminek nekiszorították, és ütlegelni, rugdosni kezdték. Gondolom, kék parolis, ávós tiszt lehetett. Tehát már 23-án is voltak lincselések. Itt sem álltunk meg meggyőződni a további fejleményekről. Egyáltalán nem lett volna biztonságos katonai egyenruhában, még ha piros paroli is volt az egyenruhánkon, és nem kék, mint az ávósoknak.
A Dohány utcán keresztül jutottunk el a Dózsa György útra, a Sztálin-szobor talapzatához. A szobor már le volt döntve, sőt, el is vonszolták már a körút felé. A csizmák szárába (ott vágták el a szobrot, ahol a legkeskenyebb volt az anyag) egy magyar lobogó volt tűzve, és több száz ember vette körül. Valaki felmászott a csizmákhoz és harsogva közölte:
– Emberek, menjünk a rádióhoz, mert ott vér folyik. Az ávósok lövik a békés tüntetőket.
Mire a tömeg felzúdult, leállítottak minden arra közlekedő járművet és ki mivel tudott, megindult a rádió felé. Mi a motorral a Gorkij fasoron és a Király utcán jutottunk el a Madách-térig, de a nagy tömeg miatt a térre már nem tudtunk behajtani. Társamat hátrahagyva gyalog próbáltam a Rákóczi út felé eljutni, de csak a Filmmúzeumig jutottam. Onnan már nem lehetett tovább haladni az összetömörült tömeg miatt.
A Rádió és a Nemzeti Múzeum felől erős fegyverropogás hallatszott, valamint tűz fényei villogtak, a Nemzeti Múzeum előtt felgyújtott teherautók fényei voltak, mint ahogy azt később megtudtam. Két szirénázó mentőautó fúrta át magát a tömegen a rádió felöl, valószínűleg az első sebesültekkel. Visszafelé tartva, a Király utca felé a Bajcsy-Zsilinszky út felől két páncélos közeledett, magyar katonákkal és magyar zászlóval felékesítve. Valószínűleg a piliscsabai ezred páncélosai lehettek. A tömeg megtapsolta őket, és éljenezve nyitott utat számukra a Rádió felé. Ezek után társammal visszatértünk a laktanyába, mivel az engedélyezett két órát már így is jócskán túlléptük. Közben felső parancsra az ügyeletes tiszt fokozott őrséget rendelt el. Fegyveres őrszolgálat cirkált a kerítésen belül, de incidens ekkor még nem történt.

(Folytatjuk)