Perge Ferenc ötvenhatja (2)
Október 24-én napfényes reggelre ébredtünk. A laktanyában csak az ezredtörzs állomásozott. Az állomány többi része a telepített ütegeknél és a harcállásponton tartózkodott. Dunavarsányban, Dunaharasztin, Tökölön, Halásztelken, Törökbálinton, Érden és Diósdon, valamint a harcállásponton Királyerdőben, az ott lévő ütegtől függetlenül. Az ezred tisztikara a közlekedés teljes leállása miatt csak kis részben tudta elfoglalni állomáshelyét mind a törzslaktanyában, mind a harcállásponton. Legfeljebb gyalogosan azok, akik állomáshelyük közelében laktak. E napon a törzslaktanyában az ügyeleti szolgálatot az ezred vegyvédelmi tisztje (hadnagyi rangban) vette át, aki a közeli szolgálati lakótelepen lakott. Egy nagyon antipatikus ember volt, senki sem szerette, mindenki úgy vélekedett, hogy az ÁVH beépített embere az ezrednél. A laktanyában tartózkodó teljes állományt (gépkocsivezetők, szerelők, írnokok, raktárosok stb.) beosztották fegyveres laktanyavédelemre. Közvetlen parancsnokom Budán lakott, így nem tudott bejönni szolgálati helyére, helyettese sem jelentkezett. A gépjárműszolgálat tiszthelyetteseit szintén beosztották védelmi szolgálatra. Ebből én valamilyen okból szerencsésen kimaradtam. Délelőtt 9-10 óra körül a bejárati kapunál megjelent egy 20-25 fiatalból álló csoport, egy, az előző évben leszerelt szakaszvezetővel az élen, azzal a követeléssel, hogy engedjék be őket, és adjanak fegyvereket és lőszert, mert a forradalom önkéntes katonáinak szükségük van rá. Természetesen az őrség nem teljesítette kívánságukat, kihívták az ügyeletes tisztet, aki kérésüket határozottan megtagadta, és távozásra szólította fel a csoportosulást. A forradalmárok kijelentették, hogy akkor bemásznak a kerítésen, és elfoglalják a laktanyát. Az ügyeletes tiszt pedig kijelentette, hogy ebben az esetben a laktanya védelmének érdekében tűzparancsot fog adni, azaz lövetni fog. Többszöri szóváltás után a csoport tagjai a drótkerítéses kapura kezdtek felmászni. Az ott lévő őrség fegyveres tagjai megpróbáltak a lehetőséghez mérten elhúzódni, illetve kivonni magukat az egyre kínosabb incidens következményei alól. Közben a helyszíntől távolodó ügyeletes tiszt rohanva futott vissza a kapu felé, feltépve pisztolytáskáját, tűzparancsot ordítozva az őrségnek, amit senki nem hajtott végre. Ő sem tudta fegyverét használni, mert közben a kerítésen beugráló forradalmárok lefegyverezték, összerugdalták, és a laktanya fogdájába zárták. Ezek után a leszerelt szakaszvezetővel az élen a fegyverraktárhoz mentek, azt felnyitották, és az ott talált 3-4 láda leraktározott karabélyt elzsákmányolták, lőszer nélkül. Lőszert azért nem tudtak elvinni, mert nemrégiben egy külön lőszerraktárt létesítettek, amit nem ismertek. Más fegyverhez nem jutottak, mert egyrészt kinn voltak az ütegeknél, másrészt személyre voltak kiadva. Azt pedig tudták, hogy azokat senki nem adja oda, hiszen a személyeket vonnák akkor felelősségre, mivel katonai esküvel fogadták, hogy azt másnak kezükből ki nem adják. Így belenyugodtak, hogy nincs több fegyver a laktanyában. Amit találtak, azt elvitték, még tőlem kértek benzint, hogy azokat meg tudják tisztítani a zsírtól. Mindezek után békében elhagyták a laktanyát a szerzett fegyverekkel, lőszer nélkül. Hogy az ügyeletes tiszttel mi történt később, azt nem tudom. Én soha többé nem találkoztam vele, miután az incidens után a fogdából kiszabadult, hazament, a közeli szolgálati lakására.
Október 25-én délelőtt az új ügyeletes tiszttől (közvetlen parancsnokom és helyettese ez ideig sem jelentkezett) parancsot kaptam, hogy 11 órára egy GAZ 51 típusú ponyvás teherkocsit állítsak ki az ügyelet elé személyszállításra előkészítve, mert az ezredparancsnok a harcálláspontról rendelkezett, hogy a laktanyában jelentkező törzstiszteket ki kell szállítani Csepelre, a harcálláspontra. Közöltem az ügyeletes tiszttel, hogy parancsát nem tudom teljesíteni, mert minden gépkocsivezető laktanyavédelemre van beosztva, nincs szabad emberem. Akkor maga lesz a gépkocsivezető – közölte velem. Ezek után a gépkocsit én készítettem elő, és a megadott időre előálltam vele. Kocsiparancsnokom az ezred politikai tisztje lett. A rakfelületen lévő padokra 10-15 tiszt gyűlt össze. Rakományként felraktak még 5-6 láda tojásgránátot és 4-5 láda kézifegyver-lőszert. Ezen kívül mindenkinél ott volt a szolgálati fegyvere, a tiszteknél a marokfegyveren kívül a géppisztoly is. Nálam a személyre kiadott dobtáras géppisztoly, amit az ülésem mögött tároltam. A kispesti Kossuth-térig zavartalanul közlekedtem a kihalt Üllői úton. Semmiféle katonai vagy egyéb mozgást nem észleltem. A Kossuth-térnél el- lenben nagy csoportosulás volt, mely kiterjedt az úttestre is. Ezt tapasztalva azt indítványoztam, hogy térjünk ki az esetleges megállítás elől, és kerüljük el egy mellékutcán a csoportosulást. Ezt parancsnokom jóváhagyta, így most már akadály nélkül jutottam el a harcálláspontra, Erzsébeten és Csepelen keresztül. Egy pillanatra megálltam édesanyám erzsébeti lakása előtt, akit értesítettem, hogy rendben vagyok, ne aggódjon értem. A harcálláspont a lakóövezetben, nagy zsalugáteres lakóháznak volt álcázva, egy melléképülettel. Mintegy 30-40 fő tartózkodott állandóan ott. Megérkezésem után azt az utasítást kaptam, hogy további parancsig maradjak a harcállásponton, és nem térhetek vissza a laktanyába. Délután parancsot kaptam, hogy az általam vezetett tehergépkocsival, egy tiszthelyettessel igyekezzünk felderíteni a környéken egymagában kóborló Szovjet T-34-es páncélos útvonalát, esetleges úti célját. Rövid keresgélés után a Soroksári Duna-ág közelében megláttuk a szóban forgó páncélost. Zárt tetővel, lassú haladásban, látszatra céltalanul közlekedett a Duna-part, a Soroksári rév és a környező mellékutcák táján. Sehol nem állt meg, páncéltornyát nem forgatta, lövege előremeredt. Agresszivitást nem mutatott. Igyekeztünk úgy követni hátulról és párhuzamos mellékutcákon, hogy ne vegyen észre, de ha észrevett is, akkor sem törődött velünk. Mintegy másfél órán át követgettük. Mikor aztán Csepelt elhagyva Tököl irányába távozott, visszafordultunk, és visszatértünk a harcálláspontra.
Október 26-án reggel közölték a harcállásponttal, hogy a tököli üteg területén az éjszaka folyamán a lövegek között elfogtak egy gyanús, illetéktelen személyt. Parancsot kaptam, hogy a személykihallgatására egy ezredpolitikai és egy hadműveleti tisztet szállítsak át az üteghez kihallgatás céljából. Miután ez megtörtént, a kihallgatáson természetesen nem vettem részt. Később úgy értesültem, hogy a foglyot helikopterrel be kell szállítani a „Sziklába”, az OLEP parancsnokságára, a budapesti Villányi útra. Úgy volt, hogy a helikopter Székesfehérvárról jön. E szerint valami súlyos esetről lehet szó, gondoltam én. Később közölték, hogy a helikopter nem jön, nekem kell beszállítani a foglyot gépkocsival. Ekkor a városban már több helyen fegyveres akciók folytak, így nem túlzottan örültem a parancsnak.
Dél körül megjelent a politikai tiszt, százados egy hadnaggyal, hogy indulni kell. Két fegyveres, egy tizedes és egy honvéd kísérte a foglyot, aki sötétkék zakóban, fehér, nyakkendő nélküli ingben, pulóverben, kék kamgarn lovaglónadrágban, civil zakóban, tiszti csizmában volt, hajadonfőn, keze hátul összekötve. A hadnagy, a két fegyveres és a fogoly a ponyvanélküli platóra szálltak fel. Maguk alá katonai sátorlapot terítettek. A politikai helyettes mellettem, a vezetőfülkében foglalt helyet. Így indultunk Budapest felé. A tököli reptér sarkánál, ahol az út két irányba ágazik (az egyik Halásztelek–Csepel, a másik Taksony–Dunaharaszti irányába), megálltam parancsot kérni, hogy melyik útvonalon menjek tovább. Nem kaptam határozott választ, illetve a százados rám bízta a választást. Egy darabig én is latolgattam döntésemet, de mivel Dunaharaszti irányából erős gépfegyver- és géppisztolyzaj hallatszott, úgy döntöttem, hogy a másik, Csepelen átvezető utat választom. Későbbi értesüléseim szerint ekkor a kiskunhalasi lövészezred állt harcban, az Erzsébet határánál lévő Jutadombnál, az oroszokkal. A halásztelki rádió adótoronynál zöldsávos karhatalmisták megállítottak ellenőrzésre, de nyílt parancsom láttán minden további nélkül továbbengedtek anélkül, hogy a „rakományt” ellenőrizték volna. A IX. kerületi Soroksári útig simán, zökkenőmentesen közlekedtem. Akkor ijedtem meg először, amikor ráfordultam a Soroksári útra a Boráros tér felé, és áthaladtam a vasúti felüljárók alatt. A Soroksári úton akkor még a villamos sínek az úttest két szélén voltak lefektetve, és mindkét oldalon létezett járda. A baloldalon, a Dunaparti pályaudvar téglakerítése mellett, a járdákra tolatva merőlegesen sorakozott fel legalább 30-40 T-34-es orosz páncélos. Zárt tornyokkal, az úttestre meredő lövegcsövekkel. Körülöttük mozgás nem volt tapasztalható. Félelmetes volt előttük elhaladni. A Haller utcához közeledve tapasztaltam, hogy a baloldalon lévő pályaudvar-állomás épülete úgy ég, mint ahogy manapság a mozikban lehet látni a katasztrófafilmek esetében. Az ajtó- és ablakkeretek a huzattól ijesztő, méteres, kifelé lobogó lánggal égtek. A tetőzet egy merő lángtenger volt, recsegett, ropogott minden. Az épülettel szemben lévő vendéglő kapualjából egy gyalogos szakaszvezető ugrott ki elém, és leállított, érdeklődve úti célom felől. A kocsi ablakán keresztül mondtam, hogy Budára, a Villányi útra tartunk. Óva intett, hogy ne menjek a Boráros tér felé, mert erős fegyvertűz alatt tartják, és nagyon veszélyes. Erre azt javasoltam, hogy kerüljünk az Árpád-híd felé, és ott próbáljunk átjutni a Duna felett, de a láthatóan idegessé váló politikai tiszt most megmakacsolta magát, hogy az nagy kerülő és nagy időveszteség. Mindez az úttest közepén történt, erős fegyverropogás kíséretében a Boráros tér irányából. Míg tanakodtunk, velünk szemben megjelent a Dandár utca felől egy szovjet páncélos, mögötte 3-4 páncélozott járművel, és a végén még egy páncélossal. Pontosan felénk tartottak, megállás nélkül. Mivel mi sem mozdultunk az út közepéről, nyomjelző lövedékekkel egy sorozatot adtak le felénk. Azt nem tudom, ránk céloztak-e, vagy csak figyelmeztető sorozatot eresztettek felénk, de szemből úgy látszott, mintha egyenesen ránk tüzelnének, a nyomjelző lövedékek közvetlen felettünk süvítettek el. Ijedtemben hátramenetbe kapcsoltam és feltolattam a járdára az ott lévő ház falához, majd lebuktam a fülkébe, várva a következményeket. Szerencsére nem történt semmi. Elhaladtak mellettünk, minden bántalom nélkül. Percek múltak el így – legalább is én úgy éreztem –, aztán csend lett, csak a velem szemben égő épület ropogását hallottam. A Boráros tér felől is elhallgattak a fegyverek, csak azt éreztem, hogy remeg a kocsi, mintha valami rázná. Kiderült, hogy a platón fekvő társaim és a letartóztatott remegése rázza a kocsit. Ők sem mertek megmozdulni, csak remegve lapultak a rakfelületen. Egy darabig még tanakodtunk, hogy merre induljak, de mivel csend lett előttem, elindultam a Petőfi-híd felé. Annak ellenére, hogy forgalom egyáltalán nem volt, én szabályosan szándékoztam felhajtani a hídra, először alatta elhaladva, majd jobbra fordulva a Közraktár utcánál, ívben fel a hídra. Mielőtt a híd alá érkeztem, elég nagy tempóban – szerettem volna mielőbb elhagyni a kritikus környéket – a Bakáts utca felől egy T-34-es jött velem szemben, szintén nagy sebességgel. Hogy össze ne ütközzünk, elkaptam a volánt balra és a járdaszigeten keresztül a villamos síneken álltam meg, a híd alatt. Nem sok hiányzott, hogy össze ne ütközzünk. A páncélos elhúzott mellettem, mit sem törődve velünk. Ijedségünk elmúltával visszatolattam és felkanyarodtam a hídra. Abban a pillanatban megint kitört a „vihar”. Azt nem tudom, melyik házból vagy házakból lőttek, mert csak az útra figyeltem, de azt láttam, hogy a hídról levezető lépcsőknél homokzsákokból lőállások vannak kiképezve, és mögülük szovjet golyószórók viszonozták a tüzet a szemben lévő házak felé. A golyók pattogásától kisérve, nagy sebességgel hajtottam át a hídon. A Móricz Zsigmond körtérre érve a Duna felől még be tudtam hajtani a térre, de kimenni már nem tudtam a Villányi út felé, mert a tömeg szedte fel a kövezetet és barikádokat épített minden irányban. A kocsit kezdte körülvenni a tömeg, érdeklődve, hogy kik vagyunk, és hová akarunk menni. A sapkánkról már előzetesen (a Soroksári úti gyalogos szakaszvezető tanácsára) leszedtük az ötágú csillagot, de rádöbbentem, hogy ha felfedezik a platón lévő foglyot, akkor bármi előfordulhat. Igyekeztem a kocsit mozgásba tartani (hogy ne tudják teljesen megközelíteni), és biztosítani a helyet a tovább haladáshoz, közben igyekeztünk megnyugtatni a tömeget és biztosítani mindenkit, hogy jó szándékkal igyekszünk a Villányi útra. A járdán és a Ménesi úton közlekedve jutottam el végre úti célomhoz. Vagy kétórás várakozás után egyszer csak azt láttam, hogy a letartóztatott személy elhagyja az épületet, és jön le egyedül a bejárati lépcsőn. A mai napig sem tudom, ki volt, miért fogták el, és miért engedték szabadon, és főleg, hogy miért kellett nekünk kitenni az életünket oly nagy veszélynek – a semmiért. A mellettem ülő politikai tiszt mélyen hallgatott a kihallgatáson történtekről. A többiek szintén nem tudtak semmit. A kísérő törzstiszt sem vett részt a kihallgatáson, mert a kocsiról leszállva keze megsérült, és orvosi ellátásban részesítették. Késő délután minden zavaró körülmény nélkül térhettünk vissza a királyerdei harcálláspontra.
(Folytatjuk)