(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)

G. M. : Jóval későbbi történet: haladok el a kocsival Bartha Antal, volt néptanácselnök portája előtt, látom, hogy kinn van, megállok a kocsival, kiszállok, lekezelek vele, és üdvözlöm, mint rég nem látott falumbelit. Amint visszafelé lépegetek hallom, hogy az idős falusi ember hangosan zokog. Olyan esemény ez, amire nem lehet, mit mondani.
A gyermekvallatást elkövető személyek közül azonban nem mindenki bizonyult ennyire megbánónak. Amikor katonaszolgált legényként Darvas András (Burszán), volt adóvégrehajtóval összehozott a sors, és megkérdeztem tőle, elégedett-e a nevelése eredményével, azt válaszolta:
– Fiam, arra a nevelésre szükséged volt, nem így gondolod? Ezzel a magam részéről lezártnak tekintettem az ügyet. Kutyából nem lesz szalonna!

B. Gy. : A fenti epizód a valaha volt gyermek szellemi érettségére, önállóságára és igazságérzetére egyaránt fényt derít. Következzék tehát a pályaválasztás!

G. M. : Ahogy az eddig elmondottakból kitűnik, a gazdálkodást mindig szerettem, és erőmhöz mérten már zsenge gyermekkorom óta rész vettem benne. Nehéz is volt lemondani a falusi kötelékeimről, mégis, a szüleimnek is, jómagamnak is be kellett látnunk, hogy a mezőgazdaság nem biztosít megélhetést, A kollektivizálás befejeztével – amely akkor végérvényesnek látszott – nem állt össze előttünk a földdel kapcsolatba hozható semmilyen jövőkép.
Eléggé főtt a fejünk, milyen pálya lenne megfelelő. Két előttünk végzett nagyobb fiú, Barta Albert és Balázs Antal példája fogott meg, akik Brassóban valamilyen fémipari szakiskolát végeztek (akkoriban a Steagul Roşu üzem volt a menő). Legyen hát fémipar, gondoltam, és összebeszélve Péter Jóskával, aki egy évvel előttem végezte el a VIII. osztályt, de nem sietett a pályaválasztással, egy évig elhalasztotta, eldöntöttük, hogy a maroshévizi szakiskola géplakatosi szakára iratkozunk. Mindketten arra számítottunk, hogy az idegenségben ne legyünk egyszál egyedül, Maroshévízre pedig azért esett a döntés, hogy maradjunk a megye határain belül (a távolság a falunktól Brassóig nem több mint Maroshévízig). Miután megérkezünk, látjuk, hogy az iskolaudvar telistele van piros átalvetős marosmenti asszonyokkal, mondom Jóska barátomnak: „nekünk nem sok esélyünk van, mert se átalvetős, se anélküli kiséretünk nincsen.” Mégse futamodtunk meg, a titkárságon leadtuk az iratokat, kitöltöttük – ahogy tudtuk – a beiratkozási kérést, kifizettünk valamicske internátusi díjat. Lesz, ami lesz!
Lefekvéskor imádkoztam, nemcsak magamért, hanem az én félárva Jóska barátomért is, kérve a Jóistent, hogy olyan tételt kapjunk, amire mindketten sikeresen tudunk felelni. Fogadalmat tettem továbbá, hogy az esti imát sohasem felejtem el ezentúl. A nyáron lesz félévszázada ennek az ígéretemnek, a mai napig betartottam!
Abban az időben – javában zajlott a szocialista iparosítás – szükség volt a szakemberekre. Mégis, a szakunkon túljelentkezés volt. A géplakatosi szakon 4-5 felvételiző is volt egy helyre. Nekünk az is rontotta az esélyeinket, hogy magyar tannyelvű iskolában végeztük az általánost. A géplakatos szakon abban az évben párhuzamos osztályokat indítottak, a csíkiak közül 7-en jutottunk be a 60 helyre. Mit mondjak az itt eltöltött három tanévről? Nem volt egy leányálom! Különösen az elején! Az általános iskolában nem a mai beszélt román nyelvet tanították, hanem a román írók és költők műveit „elemezgettük”. Amintiri din copilărie, Codrul, Scrisoarea a III-a, Fraţii Jderi, Şobolanii cu clopoţei. Ilyeneket! … A két osztályban a 7 csíkin kívül a többi fiú a Maros mentéről került az iskolába. Ezeknek mi „sehogyse fértünk a begyibe.” Ha „csihi-puhi” lett, a tanárok kivétel nélkül mindig minket hibáztattak. Pedig mi voltunk a kisebbség! Egyszer meg is unatkoztam nagyon. Hazaengedtek vakációra, édesapám is éppen otthon volt. Mondom neki, hogy én oda többé vissza nem megyek! És előadtam az akkori esetemet – éppen a vakáció kiadása napján történt – amikor teljesen ártatlanul kaptam a büntetést. Amikor tiltakoztam, a mester végigvágott a fejemen a vonalzóval. Mutatom édesapámnak a kobakomat. Akkor édesapám leültetett az asztalhoz magával szemközt, és azt mondta: „Fiam, ezt a három évet ki kell bírni, (már annyi sincs hátra), még akkor is, ha fát vágnak a hátadon!” Letelt a vakáció, vissza kellett menni. Hej, de nem akaródzott! Jóska barátommal számoltuk a napokat, mint a katonaságnál. Aztán valahogy „berázódtunk” mi is. Tanultuk a nyelvet. A köznapi kommunikáció nyelvét, egymás között beszélve. „Dă-mi o cană cu apă!” (Adj egy csupor vizet!) Nem pedig a Sadoveanu-szöveget, tele archaizmusokkal és moldvai regionalizmusokkal! Elsajátítottuk a szakszavakat, megtanultuk, hogy milyen eszközre, anyagra, alkatrészre vonatkoznak. Nagyrészüket nem tudtuk magyarra lefordítani, de tudtuk, hogy milyen dolgot jelölnek. A szakszavak magyar fordítását csak azután tanultuk meg, miután bekerültünk a csíkszeredai gyárba. Legalább is azokét, amelyek a munkánk során felvetődtek.
Mialatt a szakiskolát végeztem, minden nyári vakációban a megyei útügynél vállaltam munkát. Ekkortájt modernizálták a Csíkkozmás- Kászonújfalu közötti útszakaszt, amely eléggé elhúzódott a gépesítés alacsony szintje miatt. Kézi erővel folytak olyan munkálatok, mint a homok- és kőrakás, sáncásás és egyéb földmunkák, ezért kellett a munkáskéz. Ismerős, idősebb falumbeli emberek munkacsoportjába osztottak be. Vonzódtam hozzájuk, nem csupán ismeretségünk okán, de szívesen hallgattam háborús élményeikről, a falu múltbeli eseményeiről, a „magyar világról”, stb. szóló meséiket. Nem utolsó sorban kereseti lehetőséget is jelentett ez nekem.

(Folytatjuk)