(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


B. Gy. : Beszélj a szakiskola elvégzése utáni munkábaállásodról, időben az következik.

G. M. : Az 1970/ 1971-es tanév végeztével a 60 tanuló jelentős része sikeresen elvégezte a géplakatosi szakot (a felvételin a válogatás – úgy látszik – csak jelentett valamit!). Minket, csíkiakat az akkori csíkszeredai IRMC gyárba osztottak be, és 1971. aug. 1-jével kellett munkába állni. Meg is jelentünk mind, dátumra pontosan, és Bőjte Imre, az akkori fémiparos mester fogadott minket, és miután szemügyre vett, szétosztott a különböző munkacsoportokhoz., így kerültem én a „mérleges” csoportba (akkor még lila gőzöm se volt arról, hogy mivel is kell ott foglalkozni, mit is fogunk mi „mérni” valójában). Soha se szerettem én a rejtélyes dolgokat, így fel is tettem a mesternek a kérdést, ám a válaszától nem lettem okosabb:
– Majd meglátod, fiam!
Bemutatott a munkatársaknak, akik, mint kezdő szakinak, többször is próbára tették a „felkészültségemet”, de látván, hogy több mindenhez értek, mint ahogy számítottak rá, abbahagyták a kérdezősködést, és rövid időn belül barátságot kötöttünk. Meg szeretném jegyezni, bármilyen színvonalas iskolát is végeztél, a szakmát a munkahelyeden sajátíthatod el. Közhely, de igaz az is: a szakmát az idősebb szakiktól nem eltanulni, hanem ellopni kell! Miután belerázódtam a csapatba, és az idősebb szaktársak befogadtak, ellestem tőlük, hogy miben áll a mérleg szakmának a csínja-bínja. Nemcsak a behozott mérlegeket javítottuk a műhelyben, hanem kiszállások alkalmával, terepmunkán rendbe hoztuk az üzletek, gyárak, lerakatok, M.T.Sz-ek, egészségügyi központok, posták, stb. meghibásodott mérőműszereit, főként a nagyméretű, „beépített” mázsáló mérlegeket, amelyeket nem lehet szállítani. Ebből a felsorolásból is kitűnik, hogy a „mérlegesek” nem helyhez kötött, unalmas foglalkozást űznek, jártuk a megye területét, ami nekem nagyon tetszett, így ismerhettem meg a megyénk legkisebb, legeldugottabb helységeit is. Ismeretségre, relációkra tettünk szert, amely a kommunista világban a megélhetés egyik fontos feltétele volt. Mivel pontos munkát követelt a szakma, vérünkké vált a pontosság, hitelesség és őszinteség. Mindhárom tulajdonság magának a mérlegnek is lényege. Erre alapoztam, innen vettem kölcsön majd később, amikor önálló céget alapítottam, a saját kisvállalatom elnevezését is: Precízia. Ekkor még senki se hitte volna, hogy egyszer majd megérjük a kommunizmus végét, de azért a nyolcvanas években már lehetett tapasztalni egy kis „lazaságot”, és szabad időnkben vállalkozhattunk arra, hogy más cégeknél is bedolgozzunk, hogy bekapcsolódjunk fejlesztési munkálatokba, amelyek elvégzése után hivatalos sztáton vehettük fel a munkánk után járó fizetést, így jelentős jövedelempótlékra tehetett szert az, aki nem sajnálta erre áldozni a szabadidejét. Kollegáim közül Molnár János volt az, akivel a legtöbb ilyen jellegű munkát vállaltunk, nem riadva meg semmilyen nehézségtől sem. Annyira összeszoktunk, hogy egymás gondolatát is megértettük, nem kellett szóban sokat magyarázni. Mégis, mindig az volt az érzésem, azt diktálta belülről valami, hogy többre lennék képes. Így iratkoztam be a Csíkszeredai Matematika-Fizika Líceum esti tagozatára, ahol sikerrel leérettségiztem 1975-ben. A szakiskolai végzettég és az érettségi együttesen sokat számított a szakmai besorolásom és előrehaladásom szempontjából. Ugyanabban az évben, amikor letettem az érettségi vizsgát, felvételiztem a kétéves mesterképző technikumba, amelyet időben és sikerrel abszolváltam 1977-ben. 1978-ban megkaptam munkahelyemen a mesteri kinevezést. Ekkor már a cégünk felvette az I.J.I.L., majd 1977 szeptemberétől az I.P.I.C.C.F. nevet.
A vállalatunk ebben a periódusban (1977-1990) érte el a legmagasabb fejlődési szintet, és jómagam – bár az idősebb kollegák mint fiatal mestert az elején kétkedve fogadtak – miután meggyőződtek róla, hogy a felkészültségem mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozásban megfelelő, a rám bízott feladatokat hibátlanul, felelősséggel teljesítem, bizalmukba fogadtak. A szakmai megbizatás olyan szakterületeket is magába foglalt, amelyeket se nem tanultam, se nem gyakoroltam, de igyekeztem utánanézni a dolgoknak, a tapasztaltabb szaktársak segítségét kérni. Ami a gyári vezetést illeti, megemlíteném Lajos József és Bőjthe Zoltán (egységvezető, illetve: a helyettese) nevét, akik – jó munkaszervezőkként – az akkori idők technikai hiányosságai, a terv-gazdálkodás előidézte nehézségek ellenére, amennyire lehetett, igyekeztek jól adminisztrálni a gyárban folyó termelést. Ez időben Rákosi Zoltán mérnök vette át a gyár igazgatását. Nem csak a fémipari részlegek, több kőbánya is hozzánk tartozott, így fogtunk bele kőbánya-ipari gépek gyártásába. Ezeket a gépeket külföldre is sikerült exportálni (a harmadik világ egyes országaiba: Törökország, Líbia, Irak, Algéria, Tunézia, Marokkó, stb). Nem csupán legyártani kellett, hanem „házhoz szállítani „ , a helyszínen felszerelni, és üzembe állítani ezeket az „aggregátokat”. Én magam például Irakba kaptam megbízatást egy munkacsopottal, 1984 nyarán. (Iraki tapasztalataimra később visszatérünk).

B. Gy. : Mintegy mellékesen utalsz „az akkori idők technikai hiányosságaira, a terv-gazdálkodás előidézte nehézségekre.” Hogyha ezt kihagyjuk, a beszámolód úgy hangzik, mint egy korabeli szakszervezeti jelentés. Azt fejtegeted: „vállalatunk ebben a periódusban (1977-1990) érte el a legmagasabb fejlődési szintet”. Ilyen jól mentek a dolgok? Semmi hiba? Semmi konfliktus? Miért zárt be mégis a gyár? Nemrégiben arra jártam, a földdel tették egyenlővé az épületeket is”!
Amit eddig elmondtál az életedről, annak a legnagyobb erénye: kritikai viszonyulásod a világ dolgaihoz. Mintha ezt a bíráló hozzáállásodat megszűnni látnám!”

G. M. : Most igazságtalan voltál! Amikor én 1971. aug. 1-jén, 19 éves kamaszként elfoglaltam a munkahelyemet az akkor még megyei helyipari jellegű, később I. P. I . C. C. F. (a román elnevezés kezdőbetűi alapján alkotott betűnév) néven magának méltán országos hírnevet szerzett vállalatnál, repestem az örömtől. Madarat lehetett volna velem fogatni! A szaktársak aránylag rövid idő alatt befogadtak, a kezdőfizu szerény volt ugyan, de addigi csip-csup kereseteimhez mérten felért Dárius kincsével. Nem gondoltam én ekkor se tervgazdaságra, se ötéves tervre, se anyagellátási gondokra, semmi ilyesmire! Örültem annak, hogy van biztos munkahelyem.
Hogy nem kis szerencsém volt, csak évek múltával tudatosult bennem. Kezdve azzal, hogy a vállalat a szakiskola kezdetén a szülőkkel megkötött szerződés alapján ösztöndíjat biztosított, feltételként tűzve ki: vállalom azt, hogy az iskolát sikerrel befejezem, és, hogy az iskolaévek után elfoglalom 5 évig a gyár által felkínált munkahelyet. Nagy szerencse, ami – végső soron – a keresetemet is meghatározta, hogy 1977 szeptemberétől a vállalat élére – Rákosi Zoltán személyében – tehetséges, jó fantáziájú, újítókedvű, elképzeléseit kivitelezni bátor és kitartó, a munkatársak szellemi tőkéjére alapozó, ezt kamatoztatni tudó mérnök-igazgató került. Ha ő nincs, egész biztosan nem láttuk volna meg Irakot, Babilon romjait! Az 1990-es fordulópont teljes lendületében vágta el a vállalat fejlődési ívét. Amikor kőbányai gépsorainkkal a külföldi piacokra is kijutottunk, olyan nagyhírű vállalatokkal haladva váll-váll melett, mint például a töltőtoll –márkával elhíresült Parker… A gyár bezárása (láttad magad is, hogy az épületeiből kő kövön nem maradt, még csak az következik, hogy – mint Karthágó helyét – sóval bevessék!) teljes egészében a román módra végrehajtott privatizáció „gyümölcse”! Egy rosszul indult, és teljes kudarccal végződő privatizációé, amelynek prelúdiuma az volt, hogy 1989 december végén a forradalmi munkások leverték a főbejárat fölött addig díszelgő József Attila „szlogent”: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes!”

(Folytatjuk)