Perge Ferenc ötvenhatja (3)

November harmadika, a fegyverszünet napja. Reggel azt a parancsot kaptam, hogy a harcállásponton lévő tisztek egy részét szállítsam haza, terítsem le őket a városban, menjek be a laktanyába Lőrincre, javíttassam meg a kocsimat (az egyik kardánkeresztem vészes állapotban volt), és másnap reggel szedjem fel a tiszteket és szállítsam vissza őket. Így is történt, részben. A reggeli „leterítést” zavartalanul végrehajtottam. A laktanya szerelőműhelyében elvégeztük a javítást, és késő este feküdtem le.
November 4-én hajnali öt felé arra ébredtem a második emeleti nagy, 110 fős körletben (mely nagyrészt üres volt), hogy rezegnek az ablakok. Kitekintve Dél-Pest irányába, erős torkolattüzek villogását láttam, folyamatos dörrenések közepette. Megindult az orosz offenzíva Budapest ellen. Magamra kapkodtam ruháimat, átrohantam a szomszédos épületben lévő telefonközpontba, hogy a harcálláspontról új parancsot kérjek miheztartás végett. Azt az utasítást kaptam, maradjak a laktanyában további parancsig. Ezek után jelentkeztem közvetlen parancsnokomnál, jelentve neki, hogy milyen utasítást kaptam. Közvetlen parancsnokom, aki távollétemben bejött a laktanyába Budáról, mint legidősebb törzstiszt, átvette a laktanya parancsnokságát.
Szép, napfényes idő volt. Egész délelőtt lézengtem, többször benéztem a telefonközpontos haverokhoz, mert a legtöbb külső hír rajtuk keresztül érkezett a városban történtekről. 11 óra felé közölték, hogy a szomszédos testvérlaktanya – mely a külső Üllői úton volt, a Ferihegyi reptér közelében – telefonközpontosai örömmel közölték, hogy mennek haza, mert laktanyájukat a szovjet tankok körbefogták, és felszólították az állományt, hogy két órán belül hagyják el állomáshelyüket, fegyvertelenül, mert egyébként tűz alá fogják őket. Mikor erről Rózsavölgyi János százados parancsnokom értesült, összehívta a laktanya sorállományát (kb. 40-50 főt), kinyittatta a ruházati raktárakat, és közölte, hogy mindenki szerelje fel magát tisztességes öltözettel, vigye magával személyi fegyverét lőszer nélkül, és próbáljon családjához hazajutni lehetősége szerint, úgy, ahogy tud. Így aztán a laktanya állományát minden külső felszólítás nélkül szélnek eresztették. Hogy erről tudott-e Kovács őrnagy, a harcállásponton tartózkodó ezredparancsnok, azt nem tudom, de azt igen, hogy kettőjük között nem volt kölcsönösen nagy a megbecsülés.
Mivel aránylag közel laktam (Erzsébeten), gyalog indultam haza a kertek alatt, vállamon a szolgálati géppisztolyommal, amit aztán az új kormány felszólítására hivatalos leszerelésem után a kerületi rendőrségen adtam le. Az általam használt GAZ-51-es gépkocsival egy pár gépkocsivezető társam (akik Nagykörös környékén laktak) ment el, és haza is értek vele, mert a gépkocsit az ottani rendőrhatóságnál adták le, mint később tudomásomra jutott.
Ezzel katonai szolgálatom véget ért. November 13-án a XX. kerületi Katonai Kiegészítő Parancsnokságon leszereltek, katonakönyvemet kiadták, a további forradalmi eseményekben már tevékenyen nem vettem részt. Volt katonatársaimtól utólag értesültem, hogy a tököli és halásztelki ütegparancsnokok, a Csepeli Forradalmi Munkástanács kérésére, a parancsnokságuk alá tartozó 4-4 85-ös löveget átengedték védelmi célokra. Ezeket Csepel területén a Gubacsi-hídfő és a Kvassay út körzetében felállították, és több szovjet páncélost megsemmisítettek velük, sőt szemem láttára két MIG típusú repülőgépet valószínűleg azokkal a lövegekkel lőttek le, különböző időpontban.
Egy MIG-17-est és egy MIG-28-ast.
E lövegeknek köszönhetően Csepelen tartott legtovább a szervezett fegyveres ellenállás. Még egy fegyveres összetűzés tanúja voltam november folyamán, Erzsébeten, azon a napon, mikor a MIG-28-ast lelőtték Csepel légterében.
A szovjet megtorló támadást elég gyér légi támogatással végezték, mivel az ellenállásban sem vett részt a magyar légierő. Ha megjelent a légtérben egy-egy repülőgép, mindenki odafigyelt. Így figyeltem fel én is a Duna vonalát követő, északról déli irányba tartó gépre, mely kb. 800–1000 méteres magasságban repült. Nagyjából a Csepeli Szabadkikötő felett, vagy valamivel lejjebb lehetett, mikor robbanás nélküli találatot kapott, aminek következtében leszakadt a teljes farokrésze. Hogy hová zuhant le, Csepelre, a Dunába, vagy esetleg Budafok valamely részére, azt már nem tudom. A MIG-17-es lelövését korábban, egy-két nappal ezt megelőzően láttam. Akkor a gép jóval magasabban, 2000 méter körüli magasságban repülhetett, több üteg is tüzelt rá, és a közvetlen mellette bekövetkezett egyik robbanás semmisítette meg, illetve kényszeríttette pörgő zuhanásra, melyből nem tudott kijönni, míg szemmel követni tudtam. Visszatérve a fegyveres összetűzésre: a Határ úton történt. A Határ út és a Nagykőrösi út sarkára a forradalmárok felállítottak egy 85-ös, légi és földi célok megsemmisítésére alkalmas löveget. Hogy a löveg honnan származott, nem tudom, mert kezelőivel nem beszéltem.
A Határ út-Gubacsi út torkolatában megjelent egy „ruszki” páncélos. Én kettőjük között, kicsit közelebb a páncéloshoz (közöttük 800–1000 méter lehetett a távolság), egy mellékutca torkolatában voltam, és láthattam kettejük tűzpárbaját. A löveg kétszer tüzelt egymás után a páncélosra. Egyik lövedéke fölé ment, és valahol Csepel, vagy a Csepeli Duna-ág környékén csapódhatott be. A másik páncélgránát (gondolom, az volt, mert nem robbant) 20–30 méterrel mellé ment, de kárt nem okozott, mert lakatlan területre csapódott be. A páncélos is tüzelt, először nyomjelző lövedékekkel a nehéz géppuskájából, hatását nem észleltem. Majd lövegéből két lövést adott le. Az egyik a felállított löveg melletti vendéglő épületét rongálta meg erőteljesen. A másik becsapódását nem láttam, de a löveg beszüntette a tüzelést, a páncélos pedig tüzelés nélkül megindult az üteg felé. A továbbiakat már nem tudom, mert gyorsan visszahúzódtam, mivel a páncélos közvetlen mellettem haladt volna el. Két nappal később a löveget alaposan megrongálva láttam a felállításának helyén, illetve az út mellé sodorva, amit valószínűleg a páncélos „takarított el”.
November hó folyamán, a fegyveres összetűzések megszűnte után jártam a belvárosban is. Láttam a Corvin-köz, Kilián-laktanya környékén rommá lőtt épületeket, a kiégett harckocsikat, a szénné égett és még temetetlen halottakat. A kiégett Vörös Csillag Szállót és a sérült körúti házakat, a betört kirakatokat, amiket tényleg nem fosztottak ki. 1945-ben is láttam sok borzalmas dolgot, mert itt születtem ebben a városban, de azt hiszem, most sokkal jobban megrázott a harcok pusztítása, mint akkor, tizenkét évesen.
Decemberben a haverok egy része disszidált. Először úgy volt, hogy én is velük tartok. Előzetes megbeszélés szerint egy hajnalban jöttek értem a forradalomban „szerzett” gépkocsival, de édesanyám kétségbeesése miatt végül nem tartottam velük. Akkor még úgy tűnt, ha elmegyek, akkor örökre elválunk. Ha sejtettem volna, hogy a 60-as évek elején már változik a helyzet, és utazhatunk ki-be, akkor biztos, hogy mentem volna. Így maradtam.
A rokonok és a haverok egy része szétszéledt a világban. Volt, aki itt maradt Európában, azokkal az évek során többször is találkoztam. Volt, aki Ausztráliába került, és egy-két levélváltás után eltűnt számomra. Volt, aki Kanadába került és csak évtizedek után sikerült vele kapcsolatot teremteni.
Decemberben átgyalogoltam Csepelre, a volt munkahelyemre jelentkezni, de mivel közlekedés nem volt, a termelés sem indult meg szabályosan, érdemi munkát nem végeztünk. A január és a február nagy része tiltakozó sztrájkokkal telt el, majd bejelentették a nagy ipari átszervezést, minek következtében munkahelyemen is nagy elbocsátások és áthelyezések történtek. Engem nem lehetett hozzájárulásom nélkül elbocsátani hat hónapig a leszerelés után, de mivel a tervstatisztikai osztály létszámát drasztikusan lecsökkentették, áthelyezési javaslatot kaptam az anyagraktárba. Mivel az áthelyezés nem volt ínyemre, nem fogadtam el, és úgy döntöttem, hogy elhelyezkedem a katonaságnál szerzett új szakmámban, mint gépkocsivezető.

Forrás: Perge Ferenc Életképek című önéletrajzi regényéből (Magánkiadás)

2021. október 23.

Szóljon hozzá!