A barátnőmhöz mentem a belvárosba, akit a sikertelen egyetemi felvételim búját feledtető nyáron ismertem meg Budapesten a Nefelejcs és a szomszédos utcák bérházainak fiataljaiból verbuválódott bandában.

Azóta elköltözött vendégfogadó nagybátyám, és én kétévente egyszer elkülönítettem 3 napot a látogatási időmből az erzsébetvárosi nyaraimból örökölt barátnőm meglátogatására.
Édesanyja most is meleg vacsorával várt, melynek nagy volt az ázsiója, amióta édesanyám Kolozsvárra költözésemkor a lelkemre kötötte, hogy naponta legalább egyszer egyek meleg ételt.
Majdnem befejeztük a vacsorázást, amikor megszólalt a telefon. Engem keresett bátyám, akinek a soha sem lehet tudni oknál fogva mindig megadtam az elérhetőségem.
Megtört hangon annyit közölt, hogy meghalt az édesanyja, az én drága jó nagymamám, és reggel 3 napra Korondra utaznak. A megjegyzésemre, hogy én is velük megyek, csak annyit mondott, hogy maradjak csak, és letette a kagylót.

Utam hivatalos megszakítása kapcsán eszembe ötlött, hogy talán a Román Nagykövetségen kiállíthatnának egy igazolást, amely feljogosít erre, majd persze az utam folytatására.
Barátnőmmel megkerestük a telefonkönyvben a román nagykövetség címét, és caplattunk is végig a Cserhát utcán a Thököly útba torkollva, majd balra kanyarodva.
A szecessziós Szenes-ház kovácsoltvas pillangói és a vakolatból kialakított faragott virágai világosságban is megbújtak volna a szomorúságom mögött.
A kapuban álló őr megtudakolta jövetelünk célját, majd kiküldte a szolgálatos konzuli képviselőt, akinek előadtam kérésemet, s hogy sürgős a dolog, mert még el kell érnem az utolsó buszjáratot Rákoskertre, hogy reggel indulhassak a rokonokkal nagymamám temetésére.

Ez a fajta kérelem egy kicsit kizökkentette a szerepköréből. Hangosan latolgatta a megoldási lehetőségeket. Kérjek otthonról táviratot, csatoljam az utazásom megszakítására vonatkozó kérvényemhez, amelyet itt majd nyújtsak be. Vagy mégiscsak menjek haza, és otthon kérelmezzem az utam folytatását. Igaz, nem hiszi, hogy bármelyik változatot is jóváhagyják. Csak a megengedett 2 év múlva jöhetek újra.

A segíteni akarás lendülete többször is elismételtette vele a fenti mondatokat, és egy pillanatig hittem az igazolás kiállításában.
Aztán hirtelen kifújta magát, mintha a Magas-Bükk-tetőre ért volna fel. Felhagyott a beszédének a hivatalos szerepkörbe való begyömöszölési küzdelmével. Hangja meglágyult, tekintete kalandozóra váltott, és cseverészni kezdtünk a követség kovácsoltvas kapujában a február 22-i hóhullásban. Végre elmondhatta, hogy milyen gyönyörűek vagyunk. Először a fiúkról kérdezett, majd úti célomról. Amikor Käthe Kollwitz rajzaihoz értem, biztatott, hogy ki ne hagyjam. És Drezdában 3 napot töltöttem a Zwingerben. A foglalkozásomról és hajadonságomról értesülve hitetlenkedett, hogy hogy nem akarok Ausztrián keresztül disszidálni.

Távozáskor utánam szólt, hogy folytassam az utam, és föltétlenül csináltassam meg az első kontaktlencsém, jól fog állni, szép a szemem.