(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


B. Gy. : Részletesen ecsetelted a munkábaállásod körülményeit, munkádat, szakmai sikereidet, előrehaladásodat a szakmai ranglistán, de fukarkodsz a „civil” életed részleteivel, nem árulsz el semmit arról például, hogy hol laktál ezalatt.

G. N. : Minthogy a szakképesítésem után az I.R.M.C. vállalatnál állandó munkahelyet biztosítottak a számomra, a városban albérleti lakást kellett keresni. Sok utánajárás után végül Zsögödön béreltünk egy lakást Péter Jóska barátommal, akit ugyanaz a vállalat alkalmazott, mint engem. Néhány hónap múlva tudomásomra jutott, hogy a cégünk fizeti az ingázás költségeit, így újra visszaköltözhettem a szülőfalumba, Kászonújfaluba, és támogathattam az idősödő nagyanyám és két kisebb húgom életét.

B. Gy. : Az időben, sorban következett a kötelező sorkatonaság, amelyet nem lehetett „kihagyni” , ha a sorozáson ráfogták az emberre, hogy „alkalmas a katonaságra”

G. M: Munkábaállásom után röviddel, 1971-ben besoroztak, 1972. október 1-jén kaptuk kézhez a behívót, október 3-ára kellett bevonulni, pár nap állt rendelkezésemre a behívó kézbesítése és a berukkolás között. Ezalatt a munkanelyen kellett rendezni a kijelentkezést, és – a Kászonokban élő hagyományokhoz híven – katonabúcsúztatót tartani, amely, mondhatni, fényesen sikerült (jelenlét: barátok, közeli rokonok, szomszédok, a barátnőm; kitűnő hangulat!).
A katonakísérők alkalmi nótával követték az újoncot a buszmegállóig, szemmel tartva a járművet mindaddig, amíg eltűnt az országúti kanyarban, Csíkszereda felé. A megyeközpontban újabb aprólékos egészségügyi vizsgálatnak vetettek alá, és – ezúttal is – a katonai szolgálat teljesítésére alkalmasnak találtak. Egy tiszt kíséretében, hadoszlopba felfejlődve, a vasútállomásra vonultunk (esős, hideg időben), amíg odaértünk, bőrig ázott az ugyancsak vegyes társaság.
A csíki zónából Târgoviştére vittek. Ugyanabba a vasútállomás közelében található kaszárnyába tereltek, ahol – ki gondolta volna akkor? – 17 év múlva a diktátort és nejét sebtében összeállított rögtönítélő törvényszék ítélte halálra, és még aznap ki is végezték őket a kaszárnyaudvaron. Mondtam is, amikor a tévében mutatták: „Látjátok, azt az udvart sepertem én is, ahol a sortűz végzett velük! „
Elég gyenge fegyvernemet szántak nekünk: műszaki alakulat voltunk. Így álltak a karabélyaink csövei (mutatja)! Századunk egyik tizedesét és káplárját, ahogy megismertük, félreintettem, és meghívtam őket egy konyakra (a bátyám jóvoltából, aki akkor – mint ács csoportvezető – egy focşani-i konyakgyár bővítésén dolgozott). A szakaszvezetővel és társával, idegen szemektől távol, a padláson fogyasztottuk el a bemutatkozási italat. Ettől a perctől nem volt semmi konfliktusom velük (igaz, nem is igen adtam rá alkalmat), és, becsületükre legyen mondva, a többi magyar katonatársunkat sem cseszegették annál jobban, mint ami a katonaságnál bevett szokás volt. Ha minden téren ilyen könnyedén lehetne rendezni a nemzeti bajokat! Egy kis figyelmesség, és minden nézeteltérés megoldódik! Egy üveg focşani-i konyak és loboghat a székely zászló! Egy hordó kis-küküllői királyleányka – és nesztek, autonómia!
…Maga a kiképzés 45 napot vett igénybe, közben velünk végeztették el a takarításokat a kaszárnyában és a kaszárnya környékén. Egyik alkalommal azt a feladatot kaptuk, hogy takarítsuk ki a vendégszobát, ahonnan éppen akkor távozott két magas rangú tiszt, akik az előző napokon ott voltak elszállásolva. Átvesszük a szobát, az éjjeliszekrényeken ott egy-egy pohár, félig valamilyen színes itallal. „Te, ezek biztosan nem ittak holmi olcsó lőrét! Kóstoljuk hát meg, amit hagytak!” Csak éppen egy félkorty ha került a szájunkba, köpködtünk is úgy, mint a veszett fene! Aztán kisütöttük: bizonyára abban a folyadékban tartották a műfogsorukat! De, hogy mind a kettőnek műfogsora legyen! Szerencsére a konyakból a katonaládámban még rejtegettem egy nyalintást, így lemoshattuk a műfogsoröblítő randa ízét.
Katonatársaim közül, akik eldugottabb székely falvakból jöttek, nem igen tudták bonyolultabb dolgokban kifejezni románul magukat, ezért engem hívtak a tisztek, én lettem a tolmácsuk. (Lám-lám, végül mégiscsak hasznát vehettem a toplicai bentlakói évek szenvedéseinek, mondhatni, tűrhetően beszéltem románul!) Csakhogy az történt, hogy a parancsnokunk megelégelte, hogy immáron örökös időre szószóló közbeiktatásával folyjék a tiszt és a „rekán”(baka) között a diszkurzus:
– Aşa n-o să înveţe până-n hău vorba românească! (Így sohasem tanulnak meg románul!
Engem pedig zárkával fenyegetett meg:
– Te bag în arest, dacă te mai prind că faci pe translatoru! (A zárkába duglak, ha mégegyszer elkaplak, hogy megjátszod a tolmácsot!)
Pedig a tolmács-munkámnak már kezdett hozadéka lenni. Minthogy a román nyelvvel hadilábon álló székely bajtársak rendszerint a szabadságolási kérésük megindoklásakor vették igénybe az én közvetítő szerepemet, nem feledkeztek meg a szolgálatról, amit értük tettem. Miután visszajöttek szabadságról, nem maradt el a „hála”!
Minthogy a tizedesemmel szót értettünk, étkezéskor maga mellé ültetett. Voltak ételek, amit nem szeretett (juh-hús meg egyebek), ezeket átpasszolta nekem. A mindig éhes baka pedig – köztudottan – nem válogatós!
Az eskületétel után kivezényelték az egész alakulatot az építőtelepre (akkor épült a târgoviştei finomacél kombinát. Mint érdekességet megjegyzem, hogy a négy évvel azelőtt Galacon katonáskodó János bátyámat is ide vezényelték volt 1968 őszén.)
Ami az építőtelepi munkámat illeti, megemlítem a következőket: bekerültem a civil topográfus mérnökök munkacsoportjába. Rajzok alapján adtuk meg az építőknek a helyrajzi adatokat. Ennél a munkánál alkalmam adódott elmélyíteni műszakirajz-ismereteimet, a mérőműszerek kezelését (teodolit meg minden), ez később nagy hasznomra szolgált. Olyan jártasságra tettem szert, hogy a szabadságukat kivett mérnökök rám merték bízni felelősséggel járó mérési munkálataiknak a soron következő fázisait (szintek, szögek, alaprajz, stb.) Frumosu Ion mérnök (szakszervezeti elnök), akinek különböző beszámolóit, jelentéseit kézirat után legépeltem, annyira megkedvelt, hogy elkéreztetett az alakulattól szakszervezeti bálokra (civilgúnyát szerelt hozzá), és megbízott a belépti-jegyek árusításával. Kirándulni vittek a környező szubkárpáti zónába: Vöröstoronyi-szoros, Lotru-i vízierőmű, Szeben, Voineasa, stb. Leszerelésünk előtt átvezényeltek Curtea de Argeş-be, itt töltöttük katonai szolgálatunk utolsó hónapjait. Egy üveggyár építésén dolgoztunk, de már – mint öregbakák – nem vittük túlzásba a munkát. Itt megcsodálhattuk a román királyok temetkezési helyét (a Manole mester című román népballadában megénekelt Curtea de Argeş-i kolostort). 1974 márciusában kaptuk kézhez a „leszerelő gyászos levelet” (Livret militar), amely, ugyebár, csupán a bakanóta szövege szerint „gyászos”.
Így történt meg, hogy közel másfél évi katonáskodás után visszamentem a gyárba, a munkatársaim és a vezetőség gondoskodtak arról, hogy visszakapjam a katonaság előtt betöltött munkahelyemet, jórészt ugyanazok a munatársak fogadtak.

(Folytatjuk)