Nagy karmú vasgereblye,
veder és kosár a javának,
mindenikért külön megyek a fészerbe,
mint kinek jól esik a járás,
a vedret egy gübébe, a leghátulsó fa alá teszem,

(abba kerül az apró meg a férges),
a kosár még sokáig a karomon himbál,
nem tudom mi legyen vele
s a gereblye… hát azt egyelőre egy fának támasztom –
hogy milyen átlátszó az ég, ilyenkor, októberben!
ágak alá állok, a harangozó almák közé,
pörög alig zizzenve a levél,
földre huppan még egy férges,
mintha csak erre a moccanatra várt volna,
félérett a gyümölcs, de már hull,
rakásba kéne gereblyézni, kiválasztani a javát,
beleharapni valamelyikbe,
mosatlanul rágcsálni, mint gyerekként,
ácsorogni, semmitteni, amíg még lehet,
érezni az almabőr selymét tenyeremen,
simítani, mint apró babafejet
s csak nézni, nézni, merre jár a nap,
amíg még van ég
s esőzhet rám szelíden a fény –
ürügy ez, tudom, a gereblyézés,
meg a gyümölcsök görgetése is,
hogy járhassak kicsit a fanyar avarillatban
s mint tisztes-vén bazilikában
hallgassam az ősz megilletődött csöndjét,
amíg még itt van, amíg még itt vagyok.