(Folytatásos részlet egy hosszabb portré-interjú szövegéből, kérdez: Bartha György, válaszol: Gergely Mátyás)


G. M.: Már szóltunk róla, hogy miután államelnöki dekrétummal helyipari egységünket a vasúthoz „átcsoportosították” (felvéve ekkor az I.P.I.C.C. F. – Vasúti Építőanyag-kitermelő és Gépgyártó Vállalat nevet), és ezzel a megye területén található nagy számú kőbányát átvettük a mi kezelésünkbe, Rákosi Zoltán mérnök főigazgató találékonyságának, rámenősségének, ügyszeretetének köszönhetően, kőtörő- és rostáló gépsorokat, aggregátokat fejlesztettünk ki, és kezdtünk gyártani, először saját „belső” használatra, majd – megfelelő piackutatás elvégzése után – külföldről is jött az igénylés, és a harmadik világ országaiba is elkezdődött ezeknek a gépeknek a kitelepítése. Persze, ez nem ment ilyen egyszerűen, ahogy én itt most elmondom! A legkisebb lépés megtételéhez is e téren le kellett küzdeni az innovációt gúzsbakötő kommunista bürokrácia akadályait, az egyéni irigységen múló aktatologatás miatt bekövetkező időpazarlást, amíg bizalmat és engedélyt kaptunk az exportra történő gyártáshoz. Miután külföldről jöttek a jó visszajelzések és – főleg – az újabb rendelések, ment minden mint a karikacsapás. A közel-keleti és észak-afrikai – főként – arab országoknak eladott kőtörő- és „szortáló” gépsorok felszerelésére és beüzemeltetésére hozzáértő, tucatnyi tagot számláló munkacsoportok utaztak ki a gyárból, éppen a ceausiszta diktatúra „megszigorodása” idején, a nyolcvanas évek második felében. A gyár vezetősége által erre kijelölt személyek számára nagy megtiszteltetést és felelősséget jelentett. Ugyanakkor a biztonsági szervek (nevezzük nevén: a „szekuritáté”) bizonytalanságban tartották – egészen az indulás pillanatáig –– a kiutazásra váró személyeket. Én egy 11 tagból álló munkacsoport vezetésére kaptam a gyár igazgatóságától megbizatást (Bartha András, Bartha Antal, Bőjthe Mátyás, Csegődi László, Fórika László, Gergely Csaba, Gergely Mátyás, Marin Ioan, Nagy András, Tódor László, Tőke András, Virág Zoltán), a feladatunk: Irak dél-nyugati részén (eléggé biztonságos távolban a háborús zónától) egy kőtörő- és rostáló gépsor munkába állítása, amelynek egy újonnan épülő, 80 km hosszúságú vasútvonal számára kellett előállítania zúzott, ún. poliedrikus követ (25-63). Emlékszem, még a szülőfalumban is kutakodtak a személyem iránt. Az indulásra várva érdeklődtünk a külföldet hasonló megbizatással megjárt kollegáktól, mik a törvényes eljárások, mit kell szem előtt tartani, milyen a koszt, ívóvíz, szállás, mit szabad vinni a 26 kg súlyú személyi poggyászban, mi tilos, meg ehhez hasonlókat. Mivel igen csekély súlyú volt a kivitelre megengedett csomag – gondolom, mostanra már elévült a dolog, ezért elárulhatom – nem megengedett eszközökhöz is folyamodtunk: a gépek csomagoló fa-anyagába belefúrva, úgy, hogy ne akadhassanak rá, tiltott árut is csomagoltunk: konzerv, szalonna, szesz, stb.
Eljött az utazás napja, (1984. júl. 11.) szerencsére, nem szuperáltak ki senkit a csapatból, Bukarest- Bagdad között a repülőút 3,5 órát vett igénybe, menet a repülőgépen modern kiszolgálás: étel, ital, légkondi, mosolygós légikisasszonyok… Bagdadban gyönyörű, modern repülőtér fogad, amilyent mi Bukarestben nem láttunk, már a reptéren leadtuk a román hatóságoknak a szolgálati útleveleinket (amelyeket majd csak visszajövet fogunk kézhez kapni, ugyancsak a repülőtéren). Kitöltöttük a belépési űrlapot, és irány a buszmegálló, ahol Ikarusz-buszra szállunk, 400 km a sivatagon át a Bagdad–Al Qaim útvonal. Nem számítottunk ilyen hosszú autóbusz-utazásra, ezért nem gondoskodtunk ivóvízről, élelemről. Kb. 150 km megtétele után egy oázisban pihenőt tartunk, bár éjszaka volt, mégis – legalábbis számunkra – szokatlanul nagy a hőség. „Mi lesz itt napközben? „– gondoljuk. Szomjúság kínoz, a csapvíz langyos, de mégis megrohanjuk. Az alacsony asztalkát körülülő fehérruhás arab férfiak csodálkoznak is rajtunk, hogy a csapvizet fogyasztjuk, én az asztaltól egy kissé távolabb ücsörgő arab előtt (hogy ne zavarjam a társaságot) a szívre tett jobbkézzel reverenciálisan meghajolok, és mondom neki: „szalem alejkum!”(Az arab köszönésmódot a Kelet kapuit (Gazda József műve, Dacia, Kolozsvár, 1984). Feláll és viszonozza a köszönésemet, majd, felfogva, hogy alighanem azért nyakaljuk az ihatatlan langyos vizet, mert nem igen lehet költőpénzünk (aminthogy nincs is!), a kezembe nyom egy kancsó jégbe hűtött vizet, benne jégkockákkal. Megköszönöm az arab szívességét, megkóstolom az italát, ez már más! A társaknak is juttatok, amint látja, hogy elfogyott, még tölt, amíg mindenki eloltja szomját. Így tapasztaltuk meg, egy kis udvariasság árán, mindjárt ott tartózkodásunk első éjszakáján az arab jószívűséget. Bevallom, egy üveg hideg csíki sör jobban esett volna, de hát, ott náluk ez nem szokás!
Így vágtunk neki, kissé felfrissülve, a további 250 km útszakasznak, és valamikor reggel (júl. 12-én) érkeztünk meg rendeltetési helyünkre: az Al Qaim- i munkatábor volt ez, a szíriai és jordániai határ mellett (a határtól kb. 20 km-re) elterülő, úgy 2000-es lélekszámú román kolónia, egy cementgyár építésén szorgoskodtak (ahogy a 40 celsius fokban szorgoskodni lehet!) Amint a műútról a bekötő útra tért az autóbusz, nagy csodálkozásunkra a homokba beásott és egymásra rakott homokzsákokkal megerősített légvédelmi ütegek állásait láttuk sorakozni az út mentén. Ezeknek az ágyúknak lett volna a feladata megakadályozni az izraeli bombázók behatolását Irak légterébe, de az izraeli támadás sikeressége azt árulja el, hogy nem nagy hatékonysággal végezhették a dolgukat.
Amikor mi megérkeztünk, a gépsorok, amelyeknek a rendeltetési helyre történő szállítása, felszerelése és beüzemeltetése az elkövetkező hetekben, hónapokban nekünk ad majd munkát,– becsomagolt állapotban – már ki voltak rakva a tábor területén, a kinnlévő honfitártsaink, biztosra tudva, hogy valahol rejtett árunak kell lapulnia, alaposan megdolgozták a csomagolást, de a székely észjárást nem sikerült nekik kitalálni, a csomagoló gerendába fúrt lyukból hiánytalanul előkerült a csempészáru. Igaz, a hőségben a szalonna feketére sült, mint a serpenyőben, de szóltam, hogy ne dobják el, még vissza fog fehéredni az, mint a vászon, ha hütőszekrényt sikerül szerezni a szálláshelyünkre, és betesszük egy éjszakára a fagyasztójába. Márpedig a fridzsider itt nélkülözhetetlen! Nemsokára került is, és az előrejelzésem is bevált a szalonna színeváltozását illetőleg (Csupán Bartha Antal barátunk hagyta ott a saját szalonnarészét a gépeken, hogy neki ilyen állapotban nem kell. Miután meggyőztem, hogy semmi baja, utána ment, hogy elhozza, de közben már valaki kezet tett rá.)
Elfoglaltuk a szálláshelyeinket, az én feladatom volt a hütőszekrényre és a légkondicionáló berendezésre szert tenni, e berendezések nélkül kibírhatatlan volt odabenn a hőség, kinn a szabadban 40-45 C fokot mértek. A szesz csereáru (köményes pálinka formájában) megtette a szolgálatát, sikerült a szálláshelyeinket e nélkülözhetetlen eszközökkel ellátni.
Elérkezettnek láttuk az időt, hogy a gépeket átszállítsuk rendeltetési helyükre, egy erre a célra kijelölt kőbányába, amely 80 km-re feküdt a táborhelyünktől. Amíg a táborban a közös dolgainkat intéztem, a társak a gépek szállításának ügyét rendezték.
Az első napokban kosztozás céljából a tábor étkezdéjét vettük igénybe, de az ottani konyhától nem voltunk elragadtatva, így egyöntetűen arra az elhatározásra jutottunk, hogy mi magunk szerezzük be a hozzávalót, és oldjuk meg a főzést, az ételkészítés gondját a magunk számára. Én hat személyt vállaltam fel, akiknek a kosztját rendezem, ahogy tudom, és abból ami a tábor területén kapható, amiből lehet. Büszke vagyok arra a mai napig is, hogy „szakácskodásom” egész ideje alatt a társak nem panaszkodtak a koszt miatt, és, főleg, hogy nem betegedett meg senki.
A 80 km utat a táborhely és a bánya között naponta megtettük oda-vissza, közben teljes erőbedobással folytak a szerelési munkálatok. Apró-cseprő hiányosságok kerültek ugyan, de nagyobb fennakadás nem adódott, mivel a csomagolásnál előrelátók voltunk, és rendszerezve, a szükségleteknek megfelelően csoportosítottuk az alkatrészeket. Egyes-egyedül valami ékszíjak maradtak ki a pakolásból (de az is lehet, hogy a „csempészáru” után kutakodók markába kerülhetett), a „kárörvendők” a csapatból (sajnos, ilyenek is akadtak) örültek-forma, hogy „na, most megüti a bokáját, mert hazulról kell utánvételezni, ez hosszas folyamat”, de nem estem kétségbe, mert bíztam a „székely-köményes valuta” vásárlóerejében. Elmentem a legközelebbi, ugyancsak hazánkfiai által működtetett bányatelepre, ahonnan félliter köményesért annyi ékszíj került, hogy a felszerelés után maradt tartalékban is.

(Folytatjuk)