Mintha egyre jobban, egyre szorosabban
préselne magába az évek satupadja,
farag, csiszol, mint az esztergakés.
Annyi világban ennyire egyedül,
ennyire egyke az oszthatatlanban,
nyolcmilliárd univerzumnak
egyik kis szépséghibája, alig látható
parányi karcolásaként
bekerítenek a holnapok,
a parancs és a cáfolat seregei,
majd a némaság. A Hubble félvak,
csak az Őr fürkész, tanulmányoz,
míg ácsorgok a napkorong vakujában.
Esténként átütnek rajtam a fények,
a tömör falakon is átléptek mind,
vöröslő alkonyok, zsoltárban, gyászdalokban
kottafüzetet pöttyöző öregek,
a semmi torka fel-felzokog bennem,
a szülészorvosok megkönnyebbülten
szusszannak egyet, a nővér vígan
átvisz a szomszéd szobába, ahol
mindenki másban keresi önmagát,
fülcimpákat, orrokat, anyajegyeket
fogad ott örökbe a rácsos ágy,
fakul, pattogzik az emberöltöző,
aztán nyergelve, meztelenül, akár
a hátaslovak, választunk magunknak
egy-egy dísztelen, rongyos csillagot.

2021. október 24. Forrás: szerző FB-oldala