Gyermekkoromnak felnőtt vétke,
felnőtt koromnak gyermek-éve
tört lámpásokkal egyre éget.

Halálfejet faragtam, ha a föld gömbölyded
gyümölcse
emberfej-kerekre ért. Két lyuk a szem, négyszög
a száj,
s a koponyában gyertya ég.
Nem is kell messze menni károgó, szemvájó
sikerért:
a másik utcában, a Ritz-fürdő felé lakik magában
az agg menyasszony, háborúk termése, ősszel
égve,
csontra száradó szemekkel, téveteg vonatfüttyökre
figyelve.

Nem is kell sok a gondtalan röhejhez, csak
kivárni,
míg az esték estikéi nyílnak minden utca szélén,
s csendesülnek edényes házak, hol a család
vacsoráz.
S az Ő ablakához vinni a tök-halálfejet! Odatenni,
ahonnan bárki beláthat hamvas mély magányba,
ahol talán a felnőtt utcakölykök bűne is szelíd.

Reggel a ház előtt új napra kelve ott hevert
a lámpás összetörve, gyertyája, mint minden láng,
e koponyában is kiégett. Meghalt azóta rég
az agg menyasszony, háborúk fekete, halk
gyümölcse.
Én járok már csupán lámpásaimat lassan
összeszedni;
a törött halálfejeket. A törött gyermeket: magam.

Gyermekkoromnak felnőtt vétke,
felnőtt koromnak gyermeksége
elém világít törten égve.

Forrás: Szőcs Kálmán – Töklámpás. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.